VÁLASSZ: -

2010-08-23 11:15:42

Lehet magyar előadóból világsztár?

Nem azért, mert nem hiszek abban, hogy vannak kishazánkban nagyon tehetséges emberek, akik már-már "pattinsoni-módon" ragyognak ki a többiek közül, sőt! Ha végignézek az elmúlt évek tehetségkutatóinak mezőnyein, szerintem nem egy olyan előadót "kitermeltek" a kereskedelmi televíziók, aki nemzetközi szinten is megállná a helyét. Csakhogy hol vannak ők már azóta?

Emlékeztek még Schmidt Barbarára? Vagy Gaál Csaba Boogie-ra? Esetleg Kandech Evelynre? Igen, néhány éve értük volt oda az egész ország, mostanság pedig csak elvétve hallunk róluk. Ha ugyan hallunk. Most Oláh Ibi szavai jutnak eszembe, ő az, aki egyszer mondta nekem: ha bekerülsz a sztárcsináló gépezetbe, nem biztos, hogy képes vagy elviselni. Hogy mások mondják meg neked, milyen ruhában érezd jól magad, milyen sminkben, hogy viselkedj és milyen stílusban énekelj. Vannak akik nem adják fel az egyéniségüket, s ezért nem éri el a csillaguk az ég tetejét. Vannak, akik nem elég simulékonyak ahhoz, hogy elfogadják a menedzsment intését, akik tudják, mi az, ami populáris, ami eladható még most is, amikor az egész zenész szakma őrültnehéz helyzetben van. Kompromisszumok nélkül nincs karrier, ez tisztasor.

Hiába, ez a kis ország nem tud ennyi tehetséget eltartani, ezt ki kell mondani. A zenészek, akik évtizedek óta a pályán vannak, panaszkodnak: amikor mennek a tehetségkutató műsorok, felkopik az álluk, mert nem ők vannak fókuszban, nap mint nap a képernyőn, tehát a felkéréseik is megfogyatkoznak. Az új üdvöskék esetében pedig ott a veszély: ha vége a versenysorozatnak, s nem tudnak elég ügyesen élni a rájuk szakadt népszerűséggel, akkor irány a süllyesztő. Ebbe pedig akár bele is lehet halni...és sajnos nem csak képletesen értve. A siker egy szeszélyes barát, aki egyik pillanatban eufórikus állapotba juttat, a másikban tőrt vág a hátadba. Egyáltalán nem irigylem az új sztárjelölteket, mert amit magukra vállaltak, az a felszín csillogása ellenére egyben lélekőrlő, kemény munka is. A Smink nélkül című regényem többek között ezt a jelenséget is boncolgatja...

Persze, azért nagyon szép álom, hogy egyszer nekünk is lesz egy Madonnánk, vagy egy Robbie Williamsünk. Valószínűleg már van is, csaképp nem a Sportarénában, hanem egy karaokébárban énekel hétvégenként a felfedezésére várva. Szenzációsan tehetséges emberekben nincs hiány, innentől kezdve csak menedzsment és pénz kérdése minden. Amire kíváncsi vagyok, hogy a tévék a versenyek befejezése után milyen szinten egyengetik majd az új felfedezettek karrierjét, lesz-e lehetőségük a nemzetközi áttörésre...? Nektek is feltűnt, hogy a tavaly ősszel befutott énekeseket egyre kevesebbet látni a tévében...?

A fentiek fényében természetesen biztos vagyok benne és fenntartások nélkül elhiszem, hogy most majd megáll a futószalag és jönnek az állócsillagok, utat törve maguknak a világ színpadaira. :-) És ti?

Szép Napot Nektek!

Kitti

 



Címkék: 1
Értékelés: 3.75000 Hozzászólások: ()
2010-08-14 21:44:18

Kulisszatitkok

 

Először is kivasaltam Brasch Bence ingét. Mindez úgy esett meg velem, hogy egy interjú miatt hazavittem őt a szülővárosába, Mosonmagyaróvárra. Előző nap megkért, este is és reggel is okvetlen hívjam fel, mert sanszos hogy megfeledkezik az egészről és elalszik. Ez volt az a pont, amikor a kedvesem megjegyezte: a reggeli kakaót is meg kellene neki csinálnod! :-) Ez persze nem történt meg, de a gyűrött ingekkel kezdenünk kellett valamit, mert Bence nem tudott megbirkózni a feladattal. A dolog pikantériája, hogy vak vezetett világtalant, mert félkézen sem túl bőven számlálhatók azok az ingek, amiket nekem életem során makulátlanul sikerült kiadnom a kezeim közül. De azért valahogy megküzdöttünk a dologgal, s később, a tóparton sétálva csodáltam művemet, olyan lelkesedéssel, hogy a macskakövek kifogtak rajtam és hatalmasat estem a ritkán viselt telitalpú papucsomban. Miközben a fotósunk, Attila dolgozott, én a könnyeimet nyeltem, de nem a meghatottságtól. Ám minden jó, ha a vége jó: simán megfeledkeztem a fájós bokámról, amikor megtudtam, a Hársfa vendéglőben lehet bundásalmát kapni. :-) Gyerekkorom nagy kedvence. Én pedig szeretek gyerek lenni. Még mindig. :-)

A napokban meglátogattam Drahota Andrea színésznőnket is. Igazi mesevilágban él: agyagmacskák ülnek a kerítésén, a háza ezer színben pompázik és egy óriási babagyűjteménye van az emeleti galérián. Nem csoda, hogy az unokái annyira szeretnek nála lenni! Amikor a könyvespolcára pillantottam, felfedeztem az Alkonyat sorozatot és a Harry Pottert is. Hihetetlen, hogy bizonyos történetek teljesen korosztályfüggetlenek. A munkából hazafelé menet láttam egy nyolcvan év körüli bácsit is, aki a Breaking Dawn-t olvasta! :-) Drahota Andrea például nagyon jókat vitatkozik az unokájával Bella és Edward történetén. :-) Minden elismerésem az övé, mert én már háromszor is megpróbáltam leültetni a hasonló korú nagynénémet, hogy megnézze a filmet, de mindig csak addig jutottunk el, míg a szereplők lemennek La Pushba...:-) Ez volt az a pont, amikor átkapcsoltunk Ruby az elbűvölő szörnyetegre, vagy mire. Kinek a pap, kinek a paplan. :-)

Más téma: Máté Kriszta és én ötéves kapcsolatunkat azzal ünnepeltük meg, hogy végre sikerült egy igazán jót beszélgetnünk két limonádé társaságában. Ez jórészt annak köszönhető, most, hogy nem dolgozik már a TV2-nek, az ideje egy része felszabadult és nem kell kutyafuttában interjút adnia. Mit ne mondjak, nagyon-nagyon megérte a várakozást az elkészült beszélgetés! :-) Valamikor, a közeljövőben olvashatjátok az eredményt a Meglepetésben!

Szóval, nyár ide vagy oda, az élet zajlik...és a regényekről még nem is beszéltem. :-) Nem is tudok. Csak írom őket, Ti pedig olvassátok, ha van kedvetek hozzá! A Gyémántfiú lassan de biztosan közeledik a végkifejlet felé, úgy 150 oldal választ el az utolsó szótól. Hálás köszönetem Nektek, akik olvassátok, szeretitek, időről időre véleményezitek az internetes regényem, ezzel is segítve a cselekményszövést. ( Vagy cselszövést? :-) Már nem is tudom...amik ebben a könyvben zajlanak mostanában! )

Szeretettel:

Kitti



Címkék: 3
Értékelés: 4.52941 Hozzászólások: ()
2010-08-07 19:22:08

Fényemberek-az én hőseim! :-)

 Fényemberek

 

„Éjre éj és napra nap,

Egy bűvös hálót rázogat,

Hol titkos hang súg átkokat,

Néki, hogyha ottmarad.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti

És fontolóra sem veszi

Shalotnak asszonyát…”

 

 

Prológus

 

- Jézusom, Chris…

- Mi a baj? – kaptam fel a fejem. Helena úgy nézett rám, mintha rémeket látna. Sosem tűnt még ilyen riadtnak a kedves, harmonikus arca. Most azonban ráncba szaladt a homloka és kiáltozni kezdett. – Jonathan, kérlek, gyere és nézd meg ezt!

Feszülten, várakozva figyeltem Helenát, mert fogalmam sem volt róla, miről beszél. Jonathan a másodperc törtrésze alatt a nappaliban termett. Ez már csak így ment nálunk, régóta, nagyon régóta. Az idő, mint fogalom nem létezett számunkra, hiszen olyan iramban léteztünk, ahogyan akartunk.

- Istenem, Crhis…sosem láttam még ilyet! – kiáltott Jonathan, majd karon ragadott és a folyosóra húzott, közvetlen az ott található hatalmas tükör elé. Elképzelésem sem volt, mit akar tőlem, amíg nem láttam meg magam.

- A szemeim…- suttogtam döbbenten. Minden rendben volt, minden stimmelt, mint bármikor máskor. Csak az íriszem körül csillogtak eddig sosem látott, szemérmetlenül tündöklő ezüst pontocskák.

- Chris, miért nem mondtad el nekünk? – kiáltotta hisztérikus hangon Helena. – Pontosan tudod, hogy ez mit jelent! Mikor történt és egyáltalán hogy történhetett? Hogy sodorhattál veszélybe mindannyiunkat?

- Bíztam benne, hogy ez az ezüstszem dolog csak egy marhaság, egy legenda… - feleltem.

- Persze, mert a mi világunkban aztán minden legenda marhaság! – dühöngött Jonathan, s a tőle szokott módon belebokszolt az ajtófélfába, ami a sok ütlegeléstől már igen megviselten nézett ki.

- Hogy hívják a lányt? – kérdezte a jégnél is hidegebb hangon Helena.

- Jane Andrews – feleltem, de nem voltam biztos abban, hogy jól tettem. Talán ki sem szabadott volna mondanom a nevét.

 - Mióta tart? – ezúttal Jonathan mély hangja csattant fel.

- Úgy három hónapja – mondtam. Felesleges lett volna titkolóznom előttük, a mi fajtánkon úgy látszik meg a hazugság, akár a fehér havon a vörös vércseppek.

- Ez esetben csoda, hogy még élünk – felelte gyorsan Helena. – Gyerünk, Jon, indulnunk kell!

- Nem ölhetitek meg Janet, nem engedem!

- Chris, hát nem érted? Ha Astrid megtudja, mi történt, mindannyian meghalunk! Hiszen egyetlen nyomorult kis hiba is elég, hogy valakit lecseréljen közülünk…ahhoz mit szólna, hogy beleszerettél egy emberbe? A legutóbbi eset ezer éve történt, ezer éve! Én ott voltam, Chris, tudom, mit tett akkor Astrid!

Helena ingerült szavai összemosódtak a fejemben. Nem érdekelt, mit mond, köptem Astridra, a mi évezredek óta mélyen tisztelt vezetőnkre, aki csak halálosztás céljából jelent meg olykor. Valójában pontosan tudta, hogy ez lesz. Már jó előre. Máskülönben nem jött volna tőle az önkéntelen jel folyamatosan, hogy Jane Andrewsnak távoznia kell az élők sorából. Miattam történt minden. Astrid pontosan tudta, hogy bele fogok szeretni. S ha már így történt, megvédelmezem az életem árán is.

 

 

1. fejezet

 

JANE

 

Egy esszét kellett írnom az emberek vásárlási szokásairól társadalomtudomány órára. Nem különösebben izgatott a téma, mert én mindig csak célirányosan veszek dolgokat: akkor, ha okvetlen szükségem van rájuk. Egyrészt, mert pofátlan flancolásnak tartom, amikor valakinek halomban állnak a felesleges cuccok a szekrényében, a hűtőjében, amikor más országokban meg éheznek. Másrészt pénzem sincsen – ám ez utóbbi sosem zavart igazán.

Elkalandoztam? Igen, már megint elkalandoztam. Szóval vásárlási szokások. Az emberek, mint a hangyák, úgy mozogtak a plázában, ahová beültem a jegyzetfüzetemmel, abban a reményben, hogy itt majd jól megszáll az ihlet. Persze, nem ez történt. Igaz, ami igaz, már órák óta figyeltem a shoppingolókat, de nem ám olyan szemmel, hogy mit rejthetnek a csiricsáré papírszatyrok, amikkel az üzletekből távoznak. Őket figyeltem, a szó szoros értelmében. Érdekelt hová tartanak, vajon milyen viszonyban vannak azokkal, akikkel jöttek és milyen gondolatok foglalkoztathatják őket.

Annak a nőnek ott miért is volt szüksége arra Prada táskára? Talán egy partira megy? Vagy ajándékba viszi valahová? Izgalmas képzelgések voltak ezek, jóval izgalmasabbak annál, mint hogy papírra vessem az ezerszer elcsépelt néhány mondatot: mi emberek, gátlástalanul, gusztustalanul, betegesen túlköltekezünk. Na, jó, én aztán tényleg nem.

Végignéztem a ruházatomon: kopott farmer, piros tornacipő, fekete, ingnyakú póló és baseball sapka. A mama mindig mondja: Jane, drágám, nem bánnám már, ha végre lánynak néznél ki. De hát annak nézek ki, nem? Lángvörös, derékig érő hajam van. Oké, oké, tényleg mindig összekötöm és sapi alá gyűröm. És a melleim is csak akkorák, ha borogatnám őket, talán el is múlnának. Felesleges lenne kihangsúlyozni mélyen dekoltált felsőkkel eme hiányosságom. Ezt egyszer a mamának is elmondtam, aki persze rögvest talált megoldást a gondomra: Jane, drágám, engedd le a hajad, az majd eltakarja a melleid! Nevetett. Én is nevettem. Imádom, imádtam nevetni látni a mamát. Nem tudom, meddig láthatom még…

- Hozhatok neked még valamit? – fölpillantottam, s a flegma pincérnőt láttam magam előtt, akit vélhetően nagyon idegesíthetett már, hogy órák óta ülök és bambulok egy ásványvíz felett. Nem tudhatta, hány helyen jártam ez idő alatt a képzelet szárnyán, gondolatban…

- Nem, köszönöm – feleltem.

- Nézd, kislány, lassan vacsoraidő van és kelleni fog az asztal. Fogyassz valamit, vagy menj!

- Micsoda szívélyesség, éljen New York – morogtam a bajszom alatt, majd a cuccaimat begyömöszöltem szép kort megélt fekete hátizsákomba. – Már megyek is, bocsánat!

A pincérnő arcán diadalittas mosoly villant, aztán többé ügyet sem vetett rám. Már csak dacból is a lehető legegyenesebb testtartásommal, kecsesen próbáltam meg átvonulni a pláza éttermén a kijárat felé, ami hellyel, közzel sikerült is, ha nem vesszük figyelembe, hogy kis híján elestem a kioldódott cipőfűzőmben. Nyugtáztam is magamban: igen, már megint nagyon akartál valamit, izgultál és elszúrtad. Jane Andrews ha leblokkol, még a legegyszerűbb műveletet is képtelen normálisan elvégezni. Ilyen például a bicikli lezárása, vagy a hamburgerevés anélkül, hogy megharapnám a saját nyelvem. Született parás vagyok, na. Ez van.

Nem is bántam, hogy kirúgtak, mert elegem volt már a plázahangulatból. Hogy képesek az eladók non-stop ekkora hangzavarban létezni? Ráadásul minden butikból más zene szól, igazi tuc-tuc dalok, amiktől szétmegy az ember feje. Dalok? Ugyan már. A zene nem ilyen.

Még beugrottam a gyógyszertárba, mert eszembe jutott, megígértem a mamának, hogy kiváltom a receptjeit. Szám szerint pontosan kilencet. Nem csoda, hogy olyan keveset eszik szegénykém, akár egy kis madár, mert annyi bogyót kell szednie, hogy azokkal bőven jól lehet lakni. Nagyot sóhajtva nyomtam a gyógyszerész kezébe a pénzt, amibe a pirulák kerültek. Egy vagyon. Iszonyú sok dologról lemondtunk a kezelés kedvéért, de legalább, amíg hetente jöhetek a patikába, biztos, hogy van anyám. Ez megnyugtató. Mamánál egy éve diagnosztizáltak mellrákot, az utolsó utáni pillanatban. Én nem is tudtam, hogy nem jár szűrővizsgálatokra – annyit dolgozott mindig és ilyesmiről sosem esett szó. Sok éve már, hogy anyámat csak egy pózban láttam: a varrógép mellett. Névtelen bedolgozója volt egy nagy divatcégnek, gyönyörű, egyedi holmikat tervezett és varrt. Őt, az ötleteit soha nem becsülték meg eléggé!

A mama engem is mindig szívesen öltöztetett volna, ha hagytam volna. Én azonban nem szerettem soha feltűnő ruhákat viselni, mert mint mondottam volt, nincs mellem, ökör térdeim vannak és szerintem a csípőm is túl széles. A bokám pedig…akár egy elefánté, de komolyan. Emlékeim szerint csak egyszer viseltem szoknyát, valami iskolai ünnepségen anyám hosszas könyörgésére, de akkor is nagyon szenvedtem.

Szóval, mama, mióta kiderült a betegsége és egyre rosszabbul van, már nem varr. Ennél fogva, igazán pénzünk sincsen. Egyedül nevel engem hároméves korom óta – amikor is apám megpattant egy táncosnővel és azt hallottuk, Európába költözött. Én nem is emlékszem rá, így nem is számít semmit. Csak a mama számít. Lassan, mélázva sétáltam a lift felé és azt latolgattam magamban, vajon mennyi az esélye annak, hogy édesanyám meggyógyul. Megnyomtam a hívógombot, majd megfordultam és nézegetni kezdtem az egyik kirakatra ragasztott pályázati felhívás plakátot:

 

A Lady Jessica szalon novellapályázatot hirdet! A pályamű a következő feltételnek feleljen meg:

 

MESÉLJE EL EGY OLYAN NŐ NAPJÁT, AKI FIATAL, GYÖNYÖRŰ, SZERELMES ÉS MINDENE A DIVAT! A LEGÉRDEKESEBB NOVELLA AD MAJD ALAPOT A LADY JESSICA DIVATHÁLÓZAT ÚJ REKLÁMKAMPÁNYÁHOZ, AMI NEM MELLESLEG KOMOLY PÉNZNYEREMÉNNYEL IS JÁR!

 

Fantáziám mindig volt. Végülis, miért ne próbálhatnám meg? Lehet, hogy ma ezért kellett itt töltenem a délutánom. Hogy meglássam ezt a kiírást. A sors keze. Gyorsan elővettem a zsebemből egy tollat és az e-mail címet ráfirkantottam a tenyeremre. Közben meghallottam a jelzőhangot, hogy a lift az én emeletemre érkezett. Az ajtó kinyílt és én, hogy el ne szalasszam a járatot, úgy ahogy voltam, háttal beléptem a kabinba.

Ettől a pillanattól kezdve minden összemosódott, mint általában, ha az emberrel valami sokkoló történik. Úgy éreztem, zuhanok, visítozást, vészjelzést hallottam, de az ingereket valójában még fel sem foghattam, amikor már valaki felfelé húzott engem a liftaknából. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy csaknem lezuhantam a 16. emeletről. De zuhantam is, vagy nem? Hiszem éreztem. De akkor hogy jöttem vissza? Mit keresek itt? És valójában kinek a karjába kapaszkodom, miközben a szívem össze-vissza verdes, és levegő után kapkodom? Felettem körülbelül egy méterrel még mindig kiáltoztak az emberek, olyan igazi tömegmoraj volt, mint amikor baleset történik és összesereglik a nép, hogy lássanak egy kis vért.

- Még időben sikerült elkapnom a kezét! – hallottam meg egy hangot, majd egy pillanattal később megláttam a hozzá tartozó arcot is. Immár zihálva, zavarodottan ültem a liftakna szélén, figyeltem megmentőm átható tekintetét.

- Jól vagy? – kérdezte. Én meg úgy bámultam rá, mint a borjú az újkapura. Még arról is megfeledkeztem, hogy az imént halálfélelmem volt, mert ilyen csodát, amióta a világon vagyok, én még nem láttam.

- Húúú…ezt a kontaktlencsét melyik butikban vetted? – kérdeztem álmélkodva. – Biztos egy vagyonba kerülhetett. Ilyen ezüstpöttyöset még sosem láttam!

A megmentőm elnevette magát, majd az elképedt arcú liftszerelőhöz fordult, aki vélhetően eddig is itt állt, csak én nem vettem észre.

- Legjobb volna, ha orvost hívnának!

- Szent Isten, sokkot kapott szegény kislány! – csóválta a fejét az idős szerelő. – A bevásárlóközpont már hívott orvost, aranyom, feküdjön le addig ide! Kellene valami a feje alá.

A ragyogó szemű idegen levette a pulóverét és készségesen a tarkóm mögé igazította. Én hálás mosollyal néztem rá, mert egy kicsit szédültem, jó volt lefeküdni. Valamint gyanítom, agyrázkódást is kaphattam, mert a liftszerelő bácsi a sokkos állapotba kerülésemmel valószínűleg arra célzott, hogy ő nem látja azt, amit én.

- Nem értem, ide miért nem írták ki, hogy szerelünk! – bosszankodott az öreg. – Ez a kislány ott halt volna szörnyet, ha maga épp nincs itt a sarkában.

Sajnáltam a bácsit, amiért ilyen zaklatott, de annyira lekötött a táncoló ezüstpöttyök látványa a fiatalember szemében, hogy képtelen voltam megnyugtatóan válaszolni neki: minden rendben, jól vagyok. Titkon azt kívántam, tartson jó soká ez a megzavarodott állapot, mert ez az ezüstszem feeling nagyon bejön. Fellestem, hogy megnézzem, a bácsié is olyan-e. Nem volt olyan. Teljesen normális, alap barna szem volt. Furcsa káprázat ez.

- Jól vagy, Jane? – kérdezte bársonyos hangon a megmentőm és megsimogatta az arcom.

- Honnan tudod a nevem? – kérdeztem döbbenten.

- Áááá…csak a személyidből. Szóval, jól vagy? Haza tudsz menni? Bocsáss meg, de nem tudom veled megvárni az orvost…

Úgy beszélt hozzám, mintha ezer éve ismerne és ettől nagyon összezavarodtam, de azért próbáltam összeszedetten válaszolni a kérdésére.

- Persze, haza tudok menni, a kocsim a parkolóházban vár.

- Kicsi Jane, kérlek, ne vezess ilyen állapotban! Hívj egy taxit a kedvemért. Sok dolgom van még ma és nem biztos, hogy még egyszer ott leszek, amikor távozni akarsz a másvilágra! – Káprázatos mosolyt villantott rám, miközben úgy, hogy azt rajtunk kívül senki nem vehette észre, egy százdolláros bankjegyet csúsztatott a pólóingem zsebébe.

- Kisasszony, be akarja perelni ezeket a szemeteket? Leperelhetné róluk a gatyájukat is! – mondta szenvedélyesen hadonászva a liftszerelő. – Még ilyet! Nem kiírni, hogy a gyanútlan ember beeshet a liftaknába!

- Nem akarok perelni…- mondtam kábán, majd visszafordultam, hogy újra a megmentőm tökéletes arcába nézzek. Ő azonban már nem volt sehol.

- Nem látta, merre ment a férfi, aki…- fordultam gyorsan egy közelben álló hölgyhöz.

- Bocsánat, nem figyeltem – szabadkozott a nő. Amikor imbolyogva felálltam, hogy körülnézzek a tömegben és megtaláljam őt, hárman ugrottak oda hozzám, mert megijedtek, hogy el fogok szédülni a nagy lendülettől. Tény, hogy nem voltam a legrózsásabb állapotban, de ebben a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy az ezüstszemek gazdáját megtaláljam. Nem volt sehol, ahogy feltűnt, s amilyen bizalmasan közel éreztem magamhoz egyszeriben, olyan gyorsan köddé is vált. „Kicsi Jane”, te jó ég, így szólított. Engem!

- Sajnálom, de a gyógyszerei az akna mélyén landoltak – jött oda hozzám a másik, fiatalabb liftszerelő. – Sajnos egyhamar nem tudjuk őket kihalászni onnan.

Egy pillanatra elkapott a pánik, mert tudtam, hogy mama tablettái fogytán vannak otthon, s nekem nincs arra pénzem, hogy még egyszer beszerezzem őket. Ráadásul a receptek… Gyors mozdulattal az ingem zsebéhez kaptam és nagyot dobbant a szívem, de még a homlokom is verejtékezni kezdett az ijedtségtől, amikor kihúztam belőle a százdollárost és még valamit…a receptköteget. Gyorsan átnéztem, hiánytalanul ott volt az összes. Dr. Stone aláírásával, mintha csak az eredetieket szerezték volna vissza nekem. Ez már sok volt. Liftbehullás, riadalom, megmenekülés, ezüstszempár, elvesztett gyógyszerek, „Kicsi Jane”, pénz és receptek a zsebben…éreztem, ahogy beszippant a sötétség. Éreztem, hogy el fogok ájulni, ahogyan azt is, hogy karok nyúlnak utánam.

- Hol van már a rohadt doktor? Ez a kishölgy egész biztos, hogy agyrázkódást kapott, az a minimum!

Lemertem volna fogadni, hogy az ezüstszemű fiú arcát láttam megint, mielőtt elveszítettem volna az eszméletem.

 

 



Címkék: 6
Értékelés: 4.93748 Hozzászólások: ()

BLOG LEÍRÁSA

MAGAMRÓL

ÜZENŐFAL

2012-01-30 19:32:26 Kathy Kedves Kitti ! jan.25-n találkoztunk, de. 11-kor.Fantasztikus a Fényemberek,köszönöm Neked.

2011-12-21 14:44:41 Nati Kedves Kitti!
Teljesen elvarázsolt a könyved, vagyis csak a 21. fejezetig olvastam, mert addig van meg.
Kérlek küld el Nekem, mert majd megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz Chris-sel és Jane-nel. Minden gondolatom a könyv körül forog.
Kérlek küld el nekem.
E-mail címem:
natika15@citromail.hu

2011-08-27 12:19:21 vityol Mikor és hol lehet olvasni a Smink nélkül folytatását? Nagyon jó!

2011-05-23 13:18:29 Stünde tévedtem a Féynembereket olvastam!!:D
már annyi könyvet elolvastam hogy néha nem tudom minek mi a címe:D

2011-02-07 19:28:08 Kriszti Kedves Kitti! Észveszejtő, ahogy írsz! Öröm, hogy ilyen tehetséggel áldott meg minket a Sors. A Gyémántfiút imádtam, most kezdem a Fényembereket. Azt kell hogy mondjam, jó a Harry Potter és a Twilight saga is remek... De ez mindkettőt veri! Miután elolvastam a könyved, én is írni kezdtem. Köszönöm, hogy megadtad ezt a csodás élményt!

2010-10-01 14:23:23 Relay Amikor egy általánosba jártunk, sosem gondoltam volna, hogy épp te leszel az, aki ekkora karriert fut majd be. Mindig is furcsa kis szerzet voltál, és emlékszem, hogy nem nagyon szerettek. Még mindig előttem van a kép, ahogy a fiúk elvették a verseid, amiket órán írtál, hangosan felolvasták szünetben és kinevettek miattuk. De nagyon büszke vagyok rád, mert mint ahogy ők, akik kiröhögtek téged, nem, de te elmondhatod magadról, hogy elértél valamit az életben! Gratulálok hozzá!

2010-09-22 22:46:38 mkcs Szia Kitti !

A kezdetektől a Fényemberekre vártam !
A Smink nélkül is tetszett és a Gyámántfiú is -végül belopta magát a szívembe - , de igazán kíváncsi vagyok a Fényemberek 2. fejezetére ! mkcs

2010-09-16 22:06:48 Ambrus Petrus Szia Kitti! Hihetetlen csaj vagy (Ezt jó értelemben mondom)! Imádok olvasni, ha valami megfog, a könyvet egyszerűen nem tudom lerakni( persze ha van rá időm). Volt már rá példa, hogy egy hónap alatt közel 4 ezer oldalt olvastam el. A lényeg, hogy amit írsz az változatos, mindig új, laza, kötöttségek nélküli. Egyszerűen fantasztikus. Puszika!

2010-09-14 16:15:47 monika65 Kedves Kitti!
Kíváncsi volnék a véleményedre... http://monika65.blog.nlcafe.hu
előre is kösz!!

2010-09-08 16:02:09 Gréty Robinson Szia Kitti!
Ez egyszerűen hihetetlen, amit a nagy utazásodon átéltél. Wow. Szerintem is :) Én is kíváncsi volnék, hogy én ki lehettem egyik előző életemben! Talán egyszer majd rászánom magam és utána kutatok! További szép napot!
Pusszantás: Gréty

2010-08-24 13:35:10 Melinda Szia! Nem voltunk osztálytársak, de én mindenesetre emlékszem rád. Középiskolában voltunk sulitársak. Mindössze 1 évig. Sajna. De jó volt az is. Sokat lehetett tőled tanulni. A diákok vezetőjeként példát mutattál. Szép napot továbbra is. -Melinda-

2010-08-23 11:14:51 Szurovecz Kitti Kedves Melinda! :-) Nagyon köszönöm. Most csiklandozza az oldalam a kíváncsiság, melyik Melinda lehetsz, mert 4 iskolába is jártam és mindenhol volt Melinda osztálytársam. :-)

2010-08-17 13:44:12 Melinda Szia Kitti! Már régen is látszott rajtad, hogy tehetséges vagy. Gratulálok a sikeredhez. -Egy régi iskolatársad-

2010-08-16 16:09:10 szurovecz.kitti Kedves Szeka! Mindig pontos i-vel írtam a nevem és magasról teszek a trendekre.:-)

2010-08-12 07:44:36 szeka Kitti, ha már olyan veszettül trendinek képzeled magad, miért nem írod y-al a végén a neved?

2010-08-09 08:59:43 Rita Szia Kitti! Te aztán érted, hogyan csigázd fel az ember érdeklődését :)).Biztos vagyok benne, hogy ez a könyved is nagy sikerű lesz majd, akárcsak a Gyémántfiú és a Smink nélkül. Gratula ;)

2010-07-29 10:54:53 Miri Kitti! A nice-on láttam egy cikket a készülő webes könyvedről és 1 nap alatt elolvastam az eddig kitett 220 oldalt! :-) Elképesztően jó és a Smink Nélkül beharangozója is nagyon felkeltette az érdeklődésem. Attól tartok, velem szereztél egy új rajongót! Puszi: Mirjam

2010-07-14 16:44:23 Weninger Reni Szia Kitti, nagyon örültem amikor a minap azt olvastam a Facebookon hogy lesz majd 2. regényed. Remélem, hogy a Smink Nélkül második része mert nagyon-nagyon tetszett nekem a könyv. :-) És mikor? Mert már a Gyémántfiút is elolvastam, azaz teljesen kifogytam belőled! :-) Szimpatikus hogy minden olvasóddal szóbaállsz és Te magad szerkeszted a rajongói oldalad. NAGYON SOK SIKERT KÍVÁNOK NEKED, HIHETETLEN TEHETSÉGGEL ÁLDOTT MEG A SORS! Szeretettel, Reni

2010-06-25 22:50:59 Solymos Zoltán :) Szia Kittilány! Szoktam nézegetni a blogod, értelmes gondolataid vannak, jól írsz, tetszik. A Smink Nélkül című könyved megvettem a csajomnak szülinapra, aztán meg lenyúltam tőle! :) Végre egy nő, aki meri nevén nevezni a dolgokat! A sztori iszonyú jó, letehetetlen regény és nem csak nőknek.

2010-06-21 19:43:30 Dani Andrea Bocs, Kitti, de már nálam is kiverte a biztosítékot!

SZÓLJ HOZZÁ!

Név:
E-mail:
Két szám összege: 2 meg 18 =:
HOZZÁSZÓLÁS:
© StoryOnline 2007