LEGFRISSEBB BEJEGYZÉSEK

Kulisszatitkok

Az uborkaszezon hiába üldözött, valahogy nem ért be engem ezen a nyáron. A mindennapjaim most rengeteg munkával telnek, így arra gondoltam, ezúttal a riportok hátteréről írok Nektek. Kulisszatitkokat, vagy miket. :-)

 

Először is kivasaltam Brasch Bence ingét. Mindez úgy esett meg velem, hogy egy interjú miatt hazavittem őt a szülővárosába, Mosonmagyaróvárra. Előző nap megkért, este is és reggel is okvetlen hívjam fel, mert sanszos hogy megfeledkezik az egészről és elalszik. Ez volt az a pont, amikor a kedvesem megjegyezte: a reggeli kakaót is meg kellene neki csinálnod! :-) Ez persze nem történt meg, de a gyűrött ingekkel kezdenünk kellett valamit, mert Bence nem tudott megbirkózni a feladattal. A dolog pikantériája, hogy vak vezetett világtalant, mert félkézen sem túl bőven számlálhatók azok az ingek, amiket nekem életem során makulátlanul sikerült kiadnom a kezeim közül. De azért valahogy megküzdöttünk a dologgal, s később, a tóparton sétálva csodáltam művemet, olyan lelkesedéssel, hogy a macskakövek kifogtak rajtam és hatalmasat estem a ritkán viselt telitalpú papucsomban. Miközben a fotósunk, Attila dolgozott, én a könnyeimet nyeltem, de nem a meghatottságtól. Ám minden jó, ha a vége jó: simán megfeledkeztem a fájós bokámról, amikor megtudtam, a Hársfa vendéglőben lehet bundásalmát kapni. :-) Gyerekkorom nagy kedvence. Én pedig szeretek gyerek lenni. Még mindig. :-)

A napokban meglátogattam Drahota Andrea színésznőnket is. Igazi mesevilágban él: agyagmacskák ülnek a kerítésén, a háza ezer színben pompázik és egy óriási babagyűjteménye van az emeleti galérián. Nem csoda, hogy az unokái annyira szeretnek nála lenni! Amikor a könyvespolcára pillantottam, felfedeztem az Alkonyat sorozatot és a Harry Pottert is. Hihetetlen, hogy bizonyos történetek teljesen korosztályfüggetlenek. A munkából hazafelé menet láttam egy nyolcvan év körüli bácsit is, aki a Breaking Dawn-t olvasta! :-) Drahota Andrea például nagyon jókat vitatkozik az unokájával Bella és Edward történetén. :-) Minden elismerésem az övé, mert én már háromszor is megpróbáltam leültetni a hasonló korú nagynénémet, hogy megnézze a filmet, de mindig csak addig jutottunk el, míg a szereplők lemennek La Pushba...:-) Ez volt az a pont, amikor átkapcsoltunk Ruby az elbűvölő szörnyetegre, vagy mire. Kinek a pap, kinek a paplan. :-)

Más téma: Máté Kriszta és én ötéves kapcsolatunkat azzal ünnepeltük meg, hogy végre sikerült egy igazán jót beszélgetnünk két limonádé társaságában. Ez jórészt annak köszönhető, most, hogy nem dolgozik már a TV2-nek, az ideje egy része felszabadult és nem kell kutyafuttában interjút adnia. Mit ne mondjak, nagyon-nagyon megérte a várakozást az elkészült beszélgetés! :-) Valamikor, a közeljövőben olvashatjátok az eredményt a Meglepetésben!

Szóval, nyár ide vagy oda, az élet zajlik...és a regényekről még nem is beszéltem. :-) Nem is tudok. Csak írom őket, Ti pedig olvassátok, ha van kedvetek hozzá! A Gyémántfiú lassan de biztosan közeledik a végkifejlet felé, úgy 150 oldal választ el az utolsó szótól. Hálás köszönetem Nektek, akik olvassátok, szeretitek, időről időre véleményezitek az internetes regényem, ezzel is segítve a cselekményszövést. ( Vagy cselszövést? :-) Már nem is tudom...amik ebben a könyvben zajlanak mostanában! )

Szeretettel:

Kitti


Címkék:
Értékelés: 4.53 Hozzászólások: (3)

Fényemberek-az én hőseim! :-)

Újabban egy fantasyregény írásával (is) múlatom az időm, s mivel nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, gondoltam, felteszem ide a Fényemberek első fejezetét. Jó szórakozást hozzá! :-)

 Fényemberek

 

„Éjre éj és napra nap,

Egy bűvös hálót rázogat,

Hol titkos hang súg átkokat,

Néki, hogyha ottmarad.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti

És fontolóra sem veszi

Shalotnak asszonyát…”

 

 

Prológus

 

- Jézusom, Chris…

- Mi a baj? – kaptam fel a fejem. Helena úgy nézett rám, mintha rémeket látna. Sosem tűnt még ilyen riadtnak a kedves, harmonikus arca. Most azonban ráncba szaladt a homloka és kiáltozni kezdett. – Jonathan, kérlek, gyere és nézd meg ezt!

Feszülten, várakozva figyeltem Helenát, mert fogalmam sem volt róla, miről beszél. Jonathan a másodperc törtrésze alatt a nappaliban termett. Ez már csak így ment nálunk, régóta, nagyon régóta. Az idő, mint fogalom nem létezett számunkra, hiszen olyan iramban léteztünk, ahogyan akartunk.

- Istenem, Crhis…sosem láttam még ilyet! – kiáltott Jonathan, majd karon ragadott és a folyosóra húzott, közvetlen az ott található hatalmas tükör elé. Elképzelésem sem volt, mit akar tőlem, amíg nem láttam meg magam.

- A szemeim…- suttogtam döbbenten. Minden rendben volt, minden stimmelt, mint bármikor máskor. Csak az íriszem körül csillogtak eddig sosem látott, szemérmetlenül tündöklő ezüst pontocskák.

- Chris, miért nem mondtad el nekünk? – kiáltotta hisztérikus hangon Helena. – Pontosan tudod, hogy ez mit jelent! Mikor történt és egyáltalán hogy történhetett? Hogy sodorhattál veszélybe mindannyiunkat?

- Bíztam benne, hogy ez az ezüstszem dolog csak egy marhaság, egy legenda… - feleltem.

- Persze, mert a mi világunkban aztán minden legenda marhaság! – dühöngött Jonathan, s a tőle szokott módon belebokszolt az ajtófélfába, ami a sok ütlegeléstől már igen megviselten nézett ki.

- Hogy hívják a lányt? – kérdezte a jégnél is hidegebb hangon Helena.

- Jane Andrews – feleltem, de nem voltam biztos abban, hogy jól tettem. Talán ki sem szabadott volna mondanom a nevét.

 - Mióta tart? – ezúttal Jonathan mély hangja csattant fel.

- Úgy három hónapja – mondtam. Felesleges lett volna titkolóznom előttük, a mi fajtánkon úgy látszik meg a hazugság, akár a fehér havon a vörös vércseppek.

- Ez esetben csoda, hogy még élünk – felelte gyorsan Helena. – Gyerünk, Jon, indulnunk kell!

- Nem ölhetitek meg Janet, nem engedem!

- Chris, hát nem érted? Ha Astrid megtudja, mi történt, mindannyian meghalunk! Hiszen egyetlen nyomorult kis hiba is elég, hogy valakit lecseréljen közülünk…ahhoz mit szólna, hogy beleszerettél egy emberbe? A legutóbbi eset ezer éve történt, ezer éve! Én ott voltam, Chris, tudom, mit tett akkor Astrid!

Helena ingerült szavai összemosódtak a fejemben. Nem érdekelt, mit mond, köptem Astridra, a mi évezredek óta mélyen tisztelt vezetőnkre, aki csak halálosztás céljából jelent meg olykor. Valójában pontosan tudta, hogy ez lesz. Már jó előre. Máskülönben nem jött volna tőle az önkéntelen jel folyamatosan, hogy Jane Andrewsnak távoznia kell az élők sorából. Miattam történt minden. Astrid pontosan tudta, hogy bele fogok szeretni. S ha már így történt, megvédelmezem az életem árán is.

 

 

1. fejezet

 

JANE

 

Egy esszét kellett írnom az emberek vásárlási szokásairól társadalomtudomány órára. Nem különösebben izgatott a téma, mert én mindig csak célirányosan veszek dolgokat: akkor, ha okvetlen szükségem van rájuk. Egyrészt, mert pofátlan flancolásnak tartom, amikor valakinek halomban állnak a felesleges cuccok a szekrényében, a hűtőjében, amikor más országokban meg éheznek. Másrészt pénzem sincsen – ám ez utóbbi sosem zavart igazán.

Elkalandoztam? Igen, már megint elkalandoztam. Szóval vásárlási szokások. Az emberek, mint a hangyák, úgy mozogtak a plázában, ahová beültem a jegyzetfüzetemmel, abban a reményben, hogy itt majd jól megszáll az ihlet. Persze, nem ez történt. Igaz, ami igaz, már órák óta figyeltem a shoppingolókat, de nem ám olyan szemmel, hogy mit rejthetnek a csiricsáré papírszatyrok, amikkel az üzletekből távoznak. Őket figyeltem, a szó szoros értelmében. Érdekelt hová tartanak, vajon milyen viszonyban vannak azokkal, akikkel jöttek és milyen gondolatok foglalkoztathatják őket.

Annak a nőnek ott miért is volt szüksége arra Prada táskára? Talán egy partira megy? Vagy ajándékba viszi valahová? Izgalmas képzelgések voltak ezek, jóval izgalmasabbak annál, mint hogy papírra vessem az ezerszer elcsépelt néhány mondatot: mi emberek, gátlástalanul, gusztustalanul, betegesen túlköltekezünk. Na, jó, én aztán tényleg nem.

Végignéztem a ruházatomon: kopott farmer, piros tornacipő, fekete, ingnyakú póló és baseball sapka. A mama mindig mondja: Jane, drágám, nem bánnám már, ha végre lánynak néznél ki. De hát annak nézek ki, nem? Lángvörös, derékig érő hajam van. Oké, oké, tényleg mindig összekötöm és sapi alá gyűröm. És a melleim is csak akkorák, ha borogatnám őket, talán el is múlnának. Felesleges lenne kihangsúlyozni mélyen dekoltált felsőkkel eme hiányosságom. Ezt egyszer a mamának is elmondtam, aki persze rögvest talált megoldást a gondomra: Jane, drágám, engedd le a hajad, az majd eltakarja a melleid! Nevetett. Én is nevettem. Imádom, imádtam nevetni látni a mamát. Nem tudom, meddig láthatom még…

- Hozhatok neked még valamit? – fölpillantottam, s a flegma pincérnőt láttam magam előtt, akit vélhetően nagyon idegesíthetett már, hogy órák óta ülök és bambulok egy ásványvíz felett. Nem tudhatta, hány helyen jártam ez idő alatt a képzelet szárnyán, gondolatban…

- Nem, köszönöm – feleltem.

- Nézd, kislány, lassan vacsoraidő van és kelleni fog az asztal. Fogyassz valamit, vagy menj!

- Micsoda szívélyesség, éljen New York – morogtam a bajszom alatt, majd a cuccaimat begyömöszöltem szép kort megélt fekete hátizsákomba. – Már megyek is, bocsánat!

A pincérnő arcán diadalittas mosoly villant, aztán többé ügyet sem vetett rám. Már csak dacból is a lehető legegyenesebb testtartásommal, kecsesen próbáltam meg átvonulni a pláza éttermén a kijárat felé, ami hellyel, közzel sikerült is, ha nem vesszük figyelembe, hogy kis híján elestem a kioldódott cipőfűzőmben. Nyugtáztam is magamban: igen, már megint nagyon akartál valamit, izgultál és elszúrtad. Jane Andrews ha leblokkol, még a legegyszerűbb műveletet is képtelen normálisan elvégezni. Ilyen például a bicikli lezárása, vagy a hamburgerevés anélkül, hogy megharapnám a saját nyelvem. Született parás vagyok, na. Ez van.

Nem is bántam, hogy kirúgtak, mert elegem volt már a plázahangulatból. Hogy képesek az eladók non-stop ekkora hangzavarban létezni? Ráadásul minden butikból más zene szól, igazi tuc-tuc dalok, amiktől szétmegy az ember feje. Dalok? Ugyan már. A zene nem ilyen.

Még beugrottam a gyógyszertárba, mert eszembe jutott, megígértem a mamának, hogy kiváltom a receptjeit. Szám szerint pontosan kilencet. Nem csoda, hogy olyan keveset eszik szegénykém, akár egy kis madár, mert annyi bogyót kell szednie, hogy azokkal bőven jól lehet lakni. Nagyot sóhajtva nyomtam a gyógyszerész kezébe a pénzt, amibe a pirulák kerültek. Egy vagyon. Iszonyú sok dologról lemondtunk a kezelés kedvéért, de legalább, amíg hetente jöhetek a patikába, biztos, hogy van anyám. Ez megnyugtató. Mamánál egy éve diagnosztizáltak mellrákot, az utolsó utáni pillanatban. Én nem is tudtam, hogy nem jár szűrővizsgálatokra – annyit dolgozott mindig és ilyesmiről sosem esett szó. Sok éve már, hogy anyámat csak egy pózban láttam: a varrógép mellett. Névtelen bedolgozója volt egy nagy divatcégnek, gyönyörű, egyedi holmikat tervezett és varrt. Őt, az ötleteit soha nem becsülték meg eléggé!

A mama engem is mindig szívesen öltöztetett volna, ha hagytam volna. Én azonban nem szerettem soha feltűnő ruhákat viselni, mert mint mondottam volt, nincs mellem, ökör térdeim vannak és szerintem a csípőm is túl széles. A bokám pedig…akár egy elefánté, de komolyan. Emlékeim szerint csak egyszer viseltem szoknyát, valami iskolai ünnepségen anyám hosszas könyörgésére, de akkor is nagyon szenvedtem.

Szóval, mama, mióta kiderült a betegsége és egyre rosszabbul van, már nem varr. Ennél fogva, igazán pénzünk sincsen. Egyedül nevel engem hároméves korom óta – amikor is apám megpattant egy táncosnővel és azt hallottuk, Európába költözött. Én nem is emlékszem rá, így nem is számít semmit. Csak a mama számít. Lassan, mélázva sétáltam a lift felé és azt latolgattam magamban, vajon mennyi az esélye annak, hogy édesanyám meggyógyul. Megnyomtam a hívógombot, majd megfordultam és nézegetni kezdtem az egyik kirakatra ragasztott pályázati felhívás plakátot:

 

A Lady Jessica szalon novellapályázatot hirdet! A pályamű a következő feltételnek feleljen meg:

 

MESÉLJE EL EGY OLYAN NŐ NAPJÁT, AKI FIATAL, GYÖNYÖRŰ, SZERELMES ÉS MINDENE A DIVAT! A LEGÉRDEKESEBB NOVELLA AD MAJD ALAPOT A LADY JESSICA DIVATHÁLÓZAT ÚJ REKLÁMKAMPÁNYÁHOZ, AMI NEM MELLESLEG KOMOLY PÉNZNYEREMÉNNYEL IS JÁR!

 

Fantáziám mindig volt. Végülis, miért ne próbálhatnám meg? Lehet, hogy ma ezért kellett itt töltenem a délutánom. Hogy meglássam ezt a kiírást. A sors keze. Gyorsan elővettem a zsebemből egy tollat és az e-mail címet ráfirkantottam a tenyeremre. Közben meghallottam a jelzőhangot, hogy a lift az én emeletemre érkezett. Az ajtó kinyílt és én, hogy el ne szalasszam a járatot, úgy ahogy voltam, háttal beléptem a kabinba.

Ettől a pillanattól kezdve minden összemosódott, mint általában, ha az emberrel valami sokkoló történik. Úgy éreztem, zuhanok, visítozást, vészjelzést hallottam, de az ingereket valójában még fel sem foghattam, amikor már valaki felfelé húzott engem a liftaknából. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy csaknem lezuhantam a 16. emeletről. De zuhantam is, vagy nem? Hiszem éreztem. De akkor hogy jöttem vissza? Mit keresek itt? És valójában kinek a karjába kapaszkodom, miközben a szívem össze-vissza verdes, és levegő után kapkodom? Felettem körülbelül egy méterrel még mindig kiáltoztak az emberek, olyan igazi tömegmoraj volt, mint amikor baleset történik és összesereglik a nép, hogy lássanak egy kis vért.

- Még időben sikerült elkapnom a kezét! – hallottam meg egy hangot, majd egy pillanattal később megláttam a hozzá tartozó arcot is. Immár zihálva, zavarodottan ültem a liftakna szélén, figyeltem megmentőm átható tekintetét.

- Jól vagy? – kérdezte. Én meg úgy bámultam rá, mint a borjú az újkapura. Még arról is megfeledkeztem, hogy az imént halálfélelmem volt, mert ilyen csodát, amióta a világon vagyok, én még nem láttam.

- Húúú…ezt a kontaktlencsét melyik butikban vetted? – kérdeztem álmélkodva. – Biztos egy vagyonba kerülhetett. Ilyen ezüstpöttyöset még sosem láttam!

A megmentőm elnevette magát, majd az elképedt arcú liftszerelőhöz fordult, aki vélhetően eddig is itt állt, csak én nem vettem észre.

- Legjobb volna, ha orvost hívnának!

- Szent Isten, sokkot kapott szegény kislány! – csóválta a fejét az idős szerelő. – A bevásárlóközpont már hívott orvost, aranyom, feküdjön le addig ide! Kellene valami a feje alá.

A ragyogó szemű idegen levette a pulóverét és készségesen a tarkóm mögé igazította. Én hálás mosollyal néztem rá, mert egy kicsit szédültem, jó volt lefeküdni. Valamint gyanítom, agyrázkódást is kaphattam, mert a liftszerelő bácsi a sokkos állapotba kerülésemmel valószínűleg arra célzott, hogy ő nem látja azt, amit én.

- Nem értem, ide miért nem írták ki, hogy szerelünk! – bosszankodott az öreg. – Ez a kislány ott halt volna szörnyet, ha maga épp nincs itt a sarkában.

Sajnáltam a bácsit, amiért ilyen zaklatott, de annyira lekötött a táncoló ezüstpöttyök látványa a fiatalember szemében, hogy képtelen voltam megnyugtatóan válaszolni neki: minden rendben, jól vagyok. Titkon azt kívántam, tartson jó soká ez a megzavarodott állapot, mert ez az ezüstszem feeling nagyon bejön. Fellestem, hogy megnézzem, a bácsié is olyan-e. Nem volt olyan. Teljesen normális, alap barna szem volt. Furcsa káprázat ez.

- Jól vagy, Jane? – kérdezte bársonyos hangon a megmentőm és megsimogatta az arcom.

- Honnan tudod a nevem? – kérdeztem döbbenten.

- Áááá…csak a személyidből. Szóval, jól vagy? Haza tudsz menni? Bocsáss meg, de nem tudom veled megvárni az orvost…

Úgy beszélt hozzám, mintha ezer éve ismerne és ettől nagyon összezavarodtam, de azért próbáltam összeszedetten válaszolni a kérdésére.

- Persze, haza tudok menni, a kocsim a parkolóházban vár.

- Kicsi Jane, kérlek, ne vezess ilyen állapotban! Hívj egy taxit a kedvemért. Sok dolgom van még ma és nem biztos, hogy még egyszer ott leszek, amikor távozni akarsz a másvilágra! – Káprázatos mosolyt villantott rám, miközben úgy, hogy azt rajtunk kívül senki nem vehette észre, egy százdolláros bankjegyet csúsztatott a pólóingem zsebébe.

- Kisasszony, be akarja perelni ezeket a szemeteket? Leperelhetné róluk a gatyájukat is! – mondta szenvedélyesen hadonászva a liftszerelő. – Még ilyet! Nem kiírni, hogy a gyanútlan ember beeshet a liftaknába!

- Nem akarok perelni…- mondtam kábán, majd visszafordultam, hogy újra a megmentőm tökéletes arcába nézzek. Ő azonban már nem volt sehol.

- Nem látta, merre ment a férfi, aki…- fordultam gyorsan egy közelben álló hölgyhöz.

- Bocsánat, nem figyeltem – szabadkozott a nő. Amikor imbolyogva felálltam, hogy körülnézzek a tömegben és megtaláljam őt, hárman ugrottak oda hozzám, mert megijedtek, hogy el fogok szédülni a nagy lendülettől. Tény, hogy nem voltam a legrózsásabb állapotban, de ebben a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy az ezüstszemek gazdáját megtaláljam. Nem volt sehol, ahogy feltűnt, s amilyen bizalmasan közel éreztem magamhoz egyszeriben, olyan gyorsan köddé is vált. „Kicsi Jane”, te jó ég, így szólított. Engem!

- Sajnálom, de a gyógyszerei az akna mélyén landoltak – jött oda hozzám a másik, fiatalabb liftszerelő. – Sajnos egyhamar nem tudjuk őket kihalászni onnan.

Egy pillanatra elkapott a pánik, mert tudtam, hogy mama tablettái fogytán vannak otthon, s nekem nincs arra pénzem, hogy még egyszer beszerezzem őket. Ráadásul a receptek… Gyors mozdulattal az ingem zsebéhez kaptam és nagyot dobbant a szívem, de még a homlokom is verejtékezni kezdett az ijedtségtől, amikor kihúztam belőle a százdollárost és még valamit…a receptköteget. Gyorsan átnéztem, hiánytalanul ott volt az összes. Dr. Stone aláírásával, mintha csak az eredetieket szerezték volna vissza nekem. Ez már sok volt. Liftbehullás, riadalom, megmenekülés, ezüstszempár, elvesztett gyógyszerek, „Kicsi Jane”, pénz és receptek a zsebben…éreztem, ahogy beszippant a sötétség. Éreztem, hogy el fogok ájulni, ahogyan azt is, hogy karok nyúlnak utánam.

- Hol van már a rohadt doktor? Ez a kishölgy egész biztos, hogy agyrázkódást kapott, az a minimum!

Lemertem volna fogadni, hogy az ezüstszemű fiú arcát láttam megint, mielőtt elveszítettem volna az eszméletem.

 

 


Címkék:
Értékelés: 4.94 Hozzászólások: (6)

Lázár sztorijáról...(is)

Balkézről született bébik. És nem csupán sztárbébik. Mert igaz, hogy most Kovács Lázár apropóján írok erről a jelenségről, de valójában tele van vele a világ. Szinte minden ismerősömnek van egy ismerőse, akinek van egy balkézről született utódja...



Nem lehet jó most Kovács Lázárnak lenni. Bármi is történt valójában, ők azt már évekkel ezelőtt megbeszélték és helyretették a feleségével - most azonban valaki feltépte a régi sebeket. Legyünk őszinték, mindenkinek megvan a saját szennyese, vannak az életünknek időszakai, amikre nem emlékszünk vissza szívesen. Ez pedig teljesen normális és szükség is van rájuk. Hiszen az elkövetett baklövéseink, azok felismerése és feldolgozása mind formálják, alakítják a személyiségünket. Én az ilyen szituációkban mindig a "visszavonhatatlan tényt" sajnálom, azaz a gyereket. A kicsit, aki nem tehet semmiről.

Szíven ütött Lázárék története, mert évekkel ezelőtt nekem is meg kellett élnem egy ehhez hasonló drámát és pontosan tudom, milyen nehéz egy családnak feldolgozni ezt a sajnos nagyon is mindennapi traumát. Túl sok gyerek van körülöttem, túl sok kicsi jár az óvodába, ahová a kisfiam is, akinek nincsen apukája. Ez azért elgondolkodtató. Talán azért van ez, mert mi nők, mindig érzelmi alapon döntünk anélkül, hogy mérlegelnénk, miféle változásokat hozhat az elhatározásunk a jövőnkre nézve. A várandósság egyébként is egy megváltozott tudatállapot, amikor az emberlánya arra rendezkedik be lelkileg, hogy védelmezze a testében növekvő pici lényt...abban a kilenc hónapban nem számít, mi ennek az ára. Hogy nem a megfelelő kapcsolatban élünk? Az olyankor mellékes, első a gyerek.

Mázlistának tartom magam, mert az én esetemben minden jól alakult. Amikor a picikém másfél éves lett, a sors az utamba sodort valakit, aki azóta a társammá és Ádám apukájává vált. Míg ő nem volt az életemben, szerencsétlennek éreztem magam a velem történtek miatt, de amikor észrevétlenül a mindennapjaink részévé vált, rájöttem, hogy ami történt, az pontosan így volt jó. Egyedül kellett maradnom ahhoz, hogy rátaláljak, egy nagyon drasztikus dolognak kellett történni, hogy igazán értékelni tudjak egy boldog párkapcsolatot. Mióta velem, velünk van és ma már nyugodt szívvel mondhatom, hogy a fiam teljes jogú apukája, minden átértékelődött bennem. Nincs az a dolog, ami fontosabb volna számomra annál, hogy otthon béke legyen, szeretet és nyugalom. Még főzni és vasalni is megtanultam, pedig ezek a dolgok korábban igencsak távol álltak tőlem.

Nem tudom, miért meséltem ezekről a dolgokról. Úgy kikívánkozott, feldúlt engem ez a Lázár sztori...biztos vagyok benne, hogy tanult az esetből és ma már nagyon megbecsüli a feleségét, a két kisfiát, akiket a sors adott neki. Akkor érezzük igazán, hogy a szeretteink milyen fontosak számunkra, amikor közel állunk az elvesztésükhöz. Ez most szörnyen közhelyesen hangzik, tudom, de ettől még igaz.

S mielőtt még bárki fölött is ítélkeznénk, nézzünk be a saját szekrényünkbe is...ja, hogy kiesett egy csontváz? :-) Nem téma. Bárkivel előfordul. :-)

Kitti


Címkék:
Értékelés: 4.86 Hozzászólások: (11)

Rékasi Károly meglepetése!

Rékasi Károly igen meglepett, mert mutatott valami egészen új dolgot. A napokban jártam náluk egy címlapfotózás apropóján és a házigazda – rá jellemző módon – nagyon is készült a fogadtatásunkra. Az alábbiakban elolvashatjátok, hogyan.

 

Először is jó hangulattal, egy hatalmas lábas Enci által főzött lecsóval, (amibe rendhagyó módon cukkíni is került). Ez nálam telitalálat, mert ha a csapból lecsó folyna, akkor én bizony aláállnék úgy tavasztól őszig. Úgy is meg lehet csinálni, hogy kifejezetten könnyű legyen, és ne terhelje meg az ember gyomrát a nagy melegben. 

Persze, nem a lecsó volt az, ami igazán meglepett azon a napsütéses szerdai napon Telkiben, hanem azok a különleges csokigolyók, amiket Kari desszert gyanánt orvul elénk rakott. Mindegyik más színű volt, az egyik például erősen hajazott egy miniatűr káposztára az árnyalatait tekintve, de egyöntetűen elmondható volt az összesről a következő jelző: ellenállhatatlan. A Rékasi féle csokigolyó egyedi fejlesztés, olyannyira, hogy csak Balatonszárszón, a házaspár pálinkafőzdéjében, vagy a kijelölt kóstolóhelyeken lehet hozzájutni. S hogy mi benne a különleges? Az, hogy a saját, különböző pálinkáiknak aromáit zárják trüffelkrémes csokoládébörtönbe. Amikor megkérdeztem Karit, elismert színészként miért épp a szeszfőzést választotta második hivatásául, azt felelte: a pálinkakészítésnek története, kultúrája van, ami mindig is izgatta és érdekelte őt, ezért nagyon élvezi, hogy megalapította feleségével együtt ezt a vállalkozást. Persze, mindent lelkiismeretesen végig is kóstolnak! Mondtam is nekik, már nem csodálkozom, hogy ilyen jó kedvetek van! :)

No de természetes nem pálinkáscsoki kóstolás apropóján látogattuk meg Rékasi Károlyt. A Meglepetés magazinnak készítettem egy interjút vele, és azzal a hölggyel, aki az egyik legfontosabb szereplője az életének. Elárulom, nem Détár Enikőről beszélek! :) A többit majd jövőhéten, a lapban.

 

Nagy élmény volt a napokban, hogy több év keresés után végre megtaláltam Pap Ritát és Bodnár Attilát, akikre nagyon kíváncsiak voltak az olvasóink, ezt az érdeklődő levelekből éreztük. A múlthéten meg is látogattuk őket Ausztriában, egészen pontosan Oberwartban. A település egyik érdekessége az volt számomra, hogy csekélyke 7000 fős lakossága ellenére eltart egy akkora bevásárlóközpontot, mint a Westend. Rita és Attila semmit nem változtak azóta, hogy kislányként a tévében láttam őket, viszont van két csodálatos gyerekük: Fanni, aki, nem túlzok, úgy néz ki mintha összegyúrták volna Dakota Fanningot és Scarlett Johanssont, valamint Krisztián, aki a jövő nagy focireménysége. Nem írom most le, miért is hagyták el 6 éve az országot, ám az interjúból ez is kiderül. Ja és isteni csokikat vettem Ausztriában, aminek a fele hazáig elfogyott. :)

 

Köszönöm az interjú-blog szereplőire érkezett voksokat, amiket e-mailben és hozzászólásban kaptam! Ha minden igaz, egy-két héten belül olvashatjátok az elsőt.

 

A Gyémántfiú kedvelőinek üzenem, hogy hétfőn fenn lesz a következő fejezet az oldalamon, köszönöm, hogy a látogatottságom, a hozzászólások sokasága mit sem csökkent, mióta a regény elment nyáriszünetre! :)

 

Szép Napokat mindenkinek!

 

Kitti

 


Címkék:
Értékelés: 4.21 Hozzászólások: (2)

Sztárok legbelső titkai...

Nálam is kitört a nyár, úgy gondolati szinten is, ami azt jelenti, hogy minden porcikám némi kikapcsolódásra vágyik. Ugyanakkor nem szeretnék csalódást okozni Nektek azzal, hogy mindenféle unalmas, uborkaszezonos témáról írok. Így hát a következőkre gondoltam: szeptemberig általam készített mélyinterjúkat olvashattok itt a blogon, a hazai sztárvilág szereplőivel.

Ami viszont nagyon fontos: tudni szeretném azt, kiről olvasnátok szívesen? Ki az, kik azok a színészek, műsorvezetők, zenészek, akikre kíváncsiak vagytok. Én idevarázsolom Nektek őket a blogra. A beszélgetéseket vágatlanul hagyom, azaz mindent le fogok írni, amit rögzített a diktafonom. :) Így még teljesebb képet kaphattok arról, milyen is valójában a kedvencetek személyisége. Egyszóval, először is ötleteket várok: ki legyen az első áldozat? Ha nem írtok semmit, úgyis én döntök! :) Ez már több mint provokáció, nem?

 

Ti mentek valahová nyaralni az idén? Én, úgy tűnik, munkával töltöm a forró hónapokat, mert sok-sok dolog a fővároshoz köt. Építkezés, forgatókönyv és regényírás…no de úgy szép az élet, ha zajlik, nem? A könyvekről jut eszembe: tegnap a Gyémántfiú egyik olvasója hívta fel rá a figyelmem, hogy ennek a webes történetnek már saját rajongói oldala is van. Ő az:

http://www.gyemantfiu.eliveport.com/

Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy ez a nyomtatásban soha meg nem jelent könyvem ekkora figyelmet, szeretetet kap – s ezáltal persze én is azoktól, akik hétről hétre várják az új fejezeteket. Ez hihetetlen inspiráló erő! Webes regényt írni egyébként igen izgalmas munka, tekintve, hogy itt aztán nincs utólagos módosítási lehetőség a sztoriban és nagyon figyelni kell arra, hogy logikailag sehol ne lógjon ki a lóláb. :) Szóval, ezúton is szeretném megköszönni Horváth Bettinek és a Twilight Team csapatának a fantasztikus Gyémántfiú rajongói oldalt!

 

Ne feledjétek: várom a javaslatokat exkluzív interjúk ügyében! :)

 

Szeretettel:

 

Kitti

 


Címkék:
Értékelés: 5.00 Hozzászólások: (5)

Eclipse - csúnya vérfürdő talpig sminkben!

Igen, igen, igen! Tegnap megnéztem az Eclipse-t. :) Ha az ember újságíró, annak van egy olyan kellemes hozadéka, hogy az elsők előtt láthatja a premierfilmeket. Én pedig, mivel vérbeli Alkonyat rajongó vagyok, ezúttal éltem a lehetőséggel. :)

 
Nem hiszitek el, de belépve a terembe az tűnt fel először, hogy egyre több a pasi, aki kíváncsi a Twilight Sagára. Na jó, a közönség kétharmad része még így is belőlünk, áhítatosan sóhajtozó nőkből állt, de úgy látszik, a férfiak is egyre jobban hajlandóak elfogadni a tényt: ez a vámpíros történet jó, még akkor is, ha romantikus volta miatt helyenként számukra csak bilagittal emészthető. :-)

Pedig legyen az ember férfi vagy nő, ha bemegy a moziba és megnézi az Eclipse-t, biztosan nem fogja megbánni. Mint a kirakós játék darabkái, úgy állt össze minden ebben a harmadik részben: a színészek játéka érett, karakteres, a történet képi világa letisztult, tudja mit akar. A remekül megrajzolt csatajelenetek tökéletesen ellensúlyozzák az itt-ott már női szemmel is túlzásba vitt érzelemáradatot.

Ami nagyon jó, hogy ez a film nem veszi túlságosan komolyan önmagát. A játszmák, amik az életünket bonyolítják, akár a párkapcsolatunkban (vagy párkapcsolatainkban?), akár a szüleinkkel, vagy a barátainkkal - mind bele vannak bújtatva ebbe a történetbe. Ettől lesz még a vámpír és a vérfarkas is emberi, ettől nevetünk olyan jót, amikor a rendőrfőnök megpróbálja eltántorítani a természetfeletti lényeket a verekedéstől. Mintha bizony megállíthatná őket...:)

Imádtam a sátras jelenetet, ami remekül megmutatta, ha az ember igazán szeret valakit, akkor képes átlépni a saját határain. Képes legyőzni a féltékenységet, az irigységet, a haragot, a félelmet hogy elveszítheti, aki számára a legfontosabb. Aki már olvasta, vagy látta, az biztos tudja, arról beszélek, amikor Bella csaknem megfagyott és Jake volt a hősugárzó. Ez utóbbi szereplő egyébként egyre inkább belopja magát a szívembe, mert minden megvan benne, ami Edwardból hiányzik. Romantikus "oldschool" vámpírunkat ugyanis még egyszer sem kaptam rajta, hogy szívből, önfeledten nevetett volna, netalán túlzásba vitte volna a humort. Jacob viszont...:-) Mindent egész szívvel tesz, sugárzik belőle az élet - nem lehet rá azt mondani, hogy megalszik a tej a szájában. :-) A való életben én az ilyen embereket bírom. Egy romantikus hős egy hétnél tovább nem húzná nálam, s gyanítom másnál sem. Lányok, csak a szemünk kívánja...:-) Erre viszont tökéletes Edward Cullen.

Apropó Edward! Ti a való életben láttatok már olyat, hogy egy férfi egyetlen megértő mosollyal és simogatással elintézi, ha a szívszerelme pár perce még mással csókolózott? Ha ismertek ilyet, jelentkezzetek, mert a Meglepetés magazinban okvetlen be kell mutatnunk az illetőt. :) Csodájára járna a világ! :) (Edward Cullen nevével nem ér nevezni.)

Nem vagyok benne biztos, hogy nem direkt így szerették volna a filmkészítők, de oltári vicces volt az is, amikor a vámpírok manökenpózban, kisminkelve, új frizurával, partiszerkóban beálltak az erdő közepére, hogy akkor ők most a végzetüket várják. Végülis, tök evidens, hogy harcolni kiskosztümben és tűsarkúban kell. :) Az egyébként zseniális csatajelenet kezdetéről az jutott eszembe, amikor egy volt osztálytársam, Mary anyukája azt mondta Xenára: "jól festett amazon a dzsungel mélyén". :) Na, ez is körülbelül annyira volt hiteles.

No, csupán ezt és semmi mást nem tudok az Eclipse-re mondani elmarasztalólag. Amit nagyon sajnáltam - mondjuk ez nyilván egy tudatos dramaturgiai döntés volt - hogy a végén nem szalad világgá a "kutyus", mint a könyvben. Az olvasva is iszonyatosan megható volt és hiányoltam a vászonról. :(

Ahogy kijöttünk a filmről, legszívesebben azonnal megnéztem volna a Breaking Dawn-t, de sajnos erre még egy évet várnom kell. Gergő pedig vámpírosan vezetett hazafelé. Kapaszkodnom kellett, ezért úgy gondolom, őt is elkapta a feeling. De az is lehet, hogy csak haza akart érni, mielőtt véget ér a meccs...:)

Szép napot és jó Eclipse - nézést!
:)

Kitti


Címkék:
Értékelés: 3.68 Hozzászólások: (6)

Bugyi a címlapon...ez már a vég!

Manapság menő a bulvárlapok címlapjain hírességek alsóneműivel haknizni. Nos, megáll az eszem, amikor azt látom, mit csinálnak Liptai Claudiával. Én szégyellem magam ahelyett, aki ezt tette, meg ahelyett is, aki úgy gondolta, ennek helye van egy újságban.



Ha egy brazil szappanoperában Zsanuária, a mexikói cseléd csinálna ilyet, akkor azon talán még jót röhögnék. De hogy ma, Magyarországon, a 21. században valakinek ilyen méltatlan módon jusson eszébe bizonyítani az igazát...! Kész vagyok.

Amikor megláttam azt a bizonyos napilapot, azt éreztem, nem, ilyen már nincs. Miért nem hagyják végre békében nyugodni Daróczi Dávidot? Ami az elmúlt hónapokban történt az ügy körül, az már tényleg kezd egy meglehetősen rossz filmsorozathoz hasonlítani...Claudia nem nyilatkozik - ezzel is jelezve: nem szeretné, ha tovább gyűrűznének a hullámok. Bizonyára szeretne megnyugodni, lelkileg felépülni, mint ahogy mindenki más, aki védtelenül vált részesévé ennek a tragédiának. Ám erre addig, amíg címlapokon bugyikat mutogatnak és mocskolódnak, nem sok esély van! Az, ami velük megtörtént, sajnos bármikor, bármelyikünkkel megtörténhetne. Mégsem kellene elviselnünk nap mint nap, hogy igaztalan vádakat vágnak a képünkbe az utcán, nem kellene szemlesütve kilépnünk a kapun és vigyázni, nehogy a tekintetünk egy újságosbódéra vándoroljon...Én magam is voltam már olyan lelkiállapotban, hogy biztosan tudom, ha úton útfélen akadályozták volna, hogy lezárjam magamban a múltat, talán már nem is élnék.

Persze, erre lehet mondani: ott ragyognak a képernyőn, sokat keresnek, népszerűek, el vannak kényeztetve, hát viseljék el, ha valami gázos ügybe keverednek, akkor is sújtja majd őket az érdeklődés súlya...DE! Mint ahogy számtalanszor elmondtam már szerintem ezen a blogon, és biztos unjátok is: ŐK IS EMBEREK! Aki nem tudja elviselni, hogy a pártjukra állok, amikor úgy érzem, megérdemlik, annak nem kötelező olvasni ezt a blogot. Divat ma csak azért utálni valakit, mert sikeresebb nálunk. Erre a vonatra, bocs, de én nem szállok fel...! Még akkor sem, ha történetesen újságíró vagyok.

Szívből kívánom Claudiának, hogy élje túl, győzze le ezt a gusztustalan hadjáratot és egy nap majd legyen nagyon boldog!

Ennyit erről. Téma lezárva. Bocs, hogy puffogtam egy sort, de van az a pont, ahol nálam is kimegy a biztosíték. Különben meg, ha nagyon akarnék, én is írhatnék alsóneműkről. Na jó, nem, de nadrágokról igen. A minap a Kozso hazaugrott Amerikából és benézett hozzánk egy címlapfotózásra. Alaposan felkészült: elhozta a fél gardróbját, hogy a stylist tudjon miből választani. Egy adag ékkövekkel díszített feltűnő holmit én vittem be a műtermünkbe...Arra gondoltam, talán az aulától a stúdióig vezető cirka ötven méterre nem ártana bebiztosítanom magam, mert ezekkel a cuccokkal a kezemben bármikor támadás áldozatává válhatok. :) Ennyit a sztárok privát holmijáról. Kozso, remélem, nem haragszol meg, de azok a nacik a lelkembe égtek! :) Kő és strasszmániás vagyok! :)

A kőről meg a gyémánt jutott eszembe. Arról pedig a Gyémántfiú. Képzeljétek, már 3000 olvasója van a történetnek, ami meglepő, de egyben nagy büszkeség is számomra. Ha van kedvetek, lapozzatok bele Ti is a weboldalamon. Mondjuk bugyikról nem esik benne szó...Ááááááááá....NEM ÉRTEM AZ EMBEREKET!

Szép Napot!

Kitti



Címkék:
Értékelés: 3.02 Hozzászólások: (4)

Foci VB, mint válóok? :)

Elkezdődött. :) Számomra ez óriási öröm, mert végre anélkül merülhetek el a könyvolvasásban-írásban, hogy lelkifurdalást éreznék, amiért nem a kedvesemmel foglalkozom este. Számomra furcsa, hogy vannak nők, akiket idegesít a foci VB.

  

Na, jó, gyerekként azért én is ki voltam akadva! Mai napig él bennem a kép, hogy apám ül a szoba közepén egy fotelban, jobbján sörösüveg, balján szotyi, a tévé persze üvölt – nehogy egy mozzanatról lemaradjon amiatt, hogy mi is a szobában vagyunk. Időnként elkáromkodja magát vagy épp örömteli bődülés hagyja el a torkát. Nos, én gyerekként ebből csak annyit értettem meg, hogy csöndben kell unatkoznom és nem nézhetem a Walt Disney mesedélutánt…

Ma – jó 20 évvel később – már egész máshogy állok ehhez a foci VB történethez. Ez nekem szabadság. Ez alkotóidő. Szórakozás. A hónap, amikor még a lábaimon is ki vannak lakkozva a körmök, mert időmilliomosnak érzem magam! J ÉLJENEK A MECCSEK! Még akkor is, ha a szívemre teszem a kezem és azt mondom: Isten lássa lelkem, nem szeretem a focit. Szerencsére a kedvesem és a négyéves kisfiam, Ádám elragadtatottan nézik a mérkőzéseket. Ami ilyenkor bosszant, az maximum annyi, hogy a szőnyeg tökmaghéj mintázatúnak tűnik a nappaliban minden este, ám ezen könnyen lehet segíteni. Ami a meccseket illeti, nekem a kedvenc részem a Himnusz, mert olyankor közelről is megmutatják a játékosokat és ugye vannak közöttük nem éppen a Notre Dame toronyőréhez hasonló példányok…J Legális pasimunstra.  

Ugyanakkor tudom, iszonyú nagyot nőnék Gergő szemében, ha csak egyszer is, a lelkesedés egyetlen szikráját mutatnám a foci kapcsán. Becsületemre legyen mondva, én megpróbáltam. Rávettem magam még tavasszal, hogy kimenjek vele egy válogatott meccsre. Hát tehetek én róla, hogy elnézte az időpontot és végül nem jutottunk el oda? Roppant nagy szerencsétlenség. Pedig én őrülten lelkes voltam. J El tudjátok képzelni, mennyire sajnáltam. Augusztusra villámnyaralás elnevezéssel beadott nekem egy londoni mérkőzést…ezt az ajánlatot! J Meglátjuk, mi lesz belőle.

Ám addig még nagyon sok dolgom van. Többek között rohamtempóban írom a Gyémántfiú fejezeteit, ami, amellett hogy igazán élvezetes meló, olykor kínoz, megbőget, lefáraszt. Kész csoda, hogy a családom képes engem elviselni, amikor könyvet írok. Megesik, hogy kérdeznek tőlem valamit, válaszolok, aztán meg nem emlékszem az egész párbeszédre, mert épp valahol Kínában járok gondolatban. De nem tehetek mást, amikor olyan jó! J Ráadásul ömlenek hozzám a levelek azoktól, akik szeretik a történetet és ez mindig új lendületet ad! Nagyon köszönöm!

APROPÓ GYÉMÁNTFIÚ! KÉSZÍTETTEM AZ OLVASÓKNAK EGY KÖZÖSSÉGI OLDALT. AKI TAGJA A KLUBNAK, JÓ BESZÉLGETÉSEKBEN, WEBES JÁTÉKOKBAN VEHET RÉSZT, EMELLETT AZONNAL ÉRTESÜL ARRÓL, HA A HONLAPOMRA FELKERÜLT A REGÉNY ÚJABB FEJEZETE!

CSATLAKOZNI A KÖVETKEZŐ LINK CÍMSORBA MÁSOLÁSA UTÁN TUDTOK:

 

http://www.facebook.com/#!/pages/Szurovecz-Kitti-Gyemantfiu-rajongoi-oldal/127892383900168?ref=ts

 

Szép Napot!

 

Kitti

 


Címkék:
Értékelés: 4.75 Hozzászólások: (0)

Amit még híres nők is elszúrnak...

Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? Alaposan körüljártam ezt a kérdést. Persze, nem csak azért, mert nagyon tetszett a témát boncolgató vígjáték: a Marie Claire júliusi számába készítettem ennek kapcsán egy összeállítást. Szóval, hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? :)

A huszonéves egyetemista lány az éj leple alatt egy fán lapulva kémlel befelé a kétszintes családi házba. Annak reményében, hogy most aztán kiderül: a pasija tényleg a legjobb haverja lelkét ápolgatja otthon – ahogy mondta -, vagy egy másik nő miatt szkippelte a megbeszélt randit. Mindez úgy hangzik, mint egy amerikai vígjáték egyik jelenete, de higgyétek el, nem az! Tényleg vannak lányok, akik ilyen megalázó helyzetbe hozzák magukat pusztán azért, mert rengeteg csalódás érte őket és az új kapcsolat kezdetén igen bizalmatlanok. Az előbb ecsetelt esetben ott volt a gond, hogy az eszközként használ faág (reccs!), nem átallott letörni a féltékeny barátnő alatt, akinek a manőver nem csupán a párja elvesztésébe, de még egy kartörésbe is belefájt…

A pszichológusok szerint, amikor egy kapcsolat elején mi nők, elrontunk valamit – mondjuk úgy, túl gyorsan szeretnénk magunknak minél nagyobb darabot a teremtés koronájából – tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy hibát követünk el. Pontosan tudjuk, hogy aznap már nem kéne harmadjára felhívnunk, mégis megtesszük. Érezzük, nem biztos, hogy örül a fürdőszobája polcán ottfelejtett arckrémnek, de azért mi mégiscsak szeretnénk hagyni valamit önmagunkból a privát terében, jelezve, hogy stipistopp, ez már a mi területünk. A férfiaknál általában a harmadik ilyen tevékenységünkkor telik be a pohár. Először csak azt vesszük észre, hogy tartózkodóvá válnak, majd egyre-másra lemondják a randikat, végül pedig már telefonon is elérhetetlen lesz ugyanaz az ember, aki egy hete még szerelmes szavakat suttogott a fülünkbe, miközben kéz a kézben andalogtunk az öreg Lánchídon. Ilyenkor persze bőgünk, okoljuk a pasit, önmagunkat, aztán újra a pasit és megint önmagunkat. A végén jobb esetben belátjuk, hogy hibáztunk és fogadkozunk: soha többé nem leszünk ilyen tapadósak! Aztán a következő kapcsolatnál mégis minden újra kezdődik…

Nekem volt „szerencsém” ezt a helyzetet fordítva is átélni. Azt, amikor valaki berobban az életedbe és úgy a nyakadra telepszik pár hét leforgása alatt, hogy azt érzed, nem kapsz levegőt. Rád zúdítja a törődését, a szeretetét, minden szabadidejét veled szeretné tölteni és neked lelkiismeret furdalásod van, mert nem tudod viszonozni mindezt. S miért nem? Azért, mert az egész olyan kötelező jellegűvé válik, mielőtt még mély érzelmek alakulhatnának ki benned a másik iránt. Én türelmes ember vagyok, de amikor egyik éjjel arra ébredtem, hogy ő nem alszik, hanem a számítógépemben turkál és felelősségre von, mi az, hogy az előző párom fotóit még nem töröltem ki, már én is felrobbantam. Férfiban ugyan igen ritka ez a típus, de örülök, hogy megtapasztaltam és már nagyon is bele tudom képzelni magam azoknak a pasiknak a helyébe, akikre ráakaszkodnak. Hiába, egy nőben többnyire hamarabb kialakulnak a mély érzések, de meg kell tanulnunk uralni őket. Nekem is akkor lett végre boldog kapcsolatom, amikor ez sikerült. A kedvesem azóta is szokta mondogatni: olyan jó, hogy sosem erőltettünk semmit, nálunk minden csak úgy magától kialakult, mint a börtönben a boksz! :)

Nos, remélem sikerült kedvet csinálnom Nektek a Marie Claire néhol kacagtató, máshol tanulságos cikkéhez. :) Továbbá meg szeretném köszönni, hogy olyan sokan eljöttetek a Smink Nélkül dedikálására a Könyvhéten, s hogy egyre többen olvassátok a neten a Gyémántfiút! :) Olyan sokat foglalkozom a történettel, hogy egyik éjjel azt álmodtam: Nick Richards dínóvá változott! Kár lenne érte! :)

 

Szeretettel:

 

Kitti

 


Címkék:
Értékelés: 4.94 Hozzászólások: (2)

Stohl rovat?! Ilyen nincs!

Valamelyik nap azt hittem, rosszul látok. Az egyik hírportálon ugyanis így néztek ki a rovatcímek: belföld, külföld, sztárvilág, Stohl…hát van ilyen?

A balesetet is mindig megnézzük, ha csak a szemünk sarkából is, nem? Kíváncsiak vagyunk, izgalommal tölt el bennünket az, ha valami veszélyeset látunk. Ha a kocsmában verekedés tör ki, annak is mindig megvan a maga nézőközönsége. Mielőtt hívnánk a mentőket, vagy a rendőrséget, még megvárunk egy-két pofont. A Nemzeti Színház egyes előadásaira alig lehet mostanában jegyet szerezni– s ezúttal ez nem csupán azért van, mert zseniális darabok vannak a repertoáron. Elindult a katasztrófaturizmus, ahogy mondani szokták. Mint ahogy azt is, hogy minden csoda három napig tart, de ennek valahogy nem akar vége lenni. Valahogy nem tudunk napirendre térni…


Én nem szégyellem bevallani, most éppen nem tudom, hol is tart Stohl András ügye. Nem tudom, mi derült ki tegnap, tegnapelőtt, vagy a múlthéten, mert már egyáltalán nem olvasom ezeket a híreket. Valahogy eltelt velük a lelkem és már nem akarok több szörnyűségről hallani. Pont elég, hogy 2010 úgy látszik – legalábbis ez idáig – a tragédiák éve a hírességek világában. Szakítások, balesetek, halálesetek…és még sorolhatnám. Ugyanakkor valószínűleg legalább ugyanennyi jó dolog is történt, csak a pozitív hírek sosem kapnak ekkora publicitást. Elvégre órákon át nem lehet arról csacsogni a közértben, hogy Pécsi Ildikó színművésznőnk betöltötte a 70. évét és milyen csodálatos pályát tudhat maga mögött.

Épp a múlthéten volt szerencsém hozzá, s a vele töltött 2-3 órában hetekre feltöltődtem derűből, optimizmusból, lelkesedésből. Vannak olyan kivételes emberek, akiknek az örök szépség is megadatik. Akikkel, ha beszélgetsz, megfeledkezel a ráncokról, a hibákról, minden olyan tényezőről, amit egyébként másokon észrevennél. Vannak, akik belülről szépek, sugárzók! Ildikó ilyen. Egy újságírónak a lehető legnagyobb ajándék olyasvalakivel készíteni interjút, aki igazi személyiség, akinek eszében sincs elhallgatni a gondolatait, aki vállalja az érzéseit a világgal, az emberekkel kapcsolatban. Akiben ennyi a tartalom. Tódulnak az értékes gondolatai és én már nem is tudom, mit írjak le belőlük, mert sehogysem akar beleférni a dolog két oldalba. Még szerencse, hogy nálunk, a Meglepetés magazinnál Ildikónak állandó rovata van évek óta: Mammama a gyerekeknek ad tanácsot ügyes-bajos kérdésekben. Elárulta, sokszor napokig gondolkozik azon, mit is válaszoljon a kicsiknek, akik a bizalmukba fogadták.

Nézzétek el nekem, hogy ez a bejegyzés nem a Stohl- ügyről szólt. Ha azt a címet adtam volna neki, hogy Pécsi Ildikó fantasztikus ember, talán rá sem klikkeltetek volna. Én fontosnak tartottam, hogy ezt Veletek is megosszam!

Szeretettel:

 

Kitti


Címkék:
Értékelés: 4.56 Hozzászólások: (4)

Bakik élő adásban!

Az élő adás nehéz dolog. Ezt bizonyítja Kárász Robi és Erdélyi Mónika esete is. Nem mintha túl nagy tapasztalatom volna benne, de el tudom képzelni, milyen nehéz lehet ország-világ előtt improvizálni, kiváltképp úgy, hogy az ember minden információt alaposan átgondol, ami elhagyja a száját. Vagy nem? :)

A múlthéten az egyik legnézettebb netes videó Kárász Robi beszélgetése volt Moldova Györggyel, a Mokkában. Ma a konkurens csatorna is „erősített” szegény Erdélyi Mónika bakijával. Mielőtt még rájuk húznánk a vizes lepedőt, érdemes megbarátkoznunk a gondolattal, hogy élő adásban műsort vezetni, beszélgetni és egyáltalán létezni, nem is olyan egyszerű dolog.

A reggeli műsorok üteme hihetetlen pörgős. Az egyik vendég kimegy, már jön is be a következő, egy merőben más témában. A műsorvezetőnek a másodperc törtrésze alatt kell „átkapcsolnia” az agyát politikából bulvárba, onnan mondjuk ezotériába, majd a gyerekneveléssel kapcsolatos témákba… meglehetősen szerteágazó, nem? Olyan pedig nem létezik, hogy egy műsorvezetőt minden egyformán érdekeljen, mert valljuk be, ő is ember és nem biztos, hogy focidrukker. Igen, most Mónikáról és a zavarba ejtő botlásáról beszélek. Szerintem teljesen emberi dolog az is, hogy hibázott élő adásban – nyilván nem simogatták meg ezért a fejét, - de úgy gondolom, vállalható, ha valaki egy új szerepkörben még nem teljesít tökéletesen.


Aztán ott van Robi, aki egy riportja alatt „farkast kiáltott” a múlthéten, amin nem is csodálkozom, mert az elmúlt hónapokban minden lehetséges fórumon kikezdték őt a magánélete miatt. Kizártnak tartom, hogy ő, aki igencsak jártas politikai kérdésekben, ne ismerte volna az elhíresült „öregecskedő feleség”-es mondatot. Egész egyszerűen összezavarodott: lehet, hogy már a saját műsorában is a családi problémáit fogják boncolgatni? Képzelhetitek, minek lehet kitéve lelkileg hónapok óta, ha ilyeneket hallucinál be. No de hiába, ha az ember kiáll a sarokra, ne csodálkozzon rajta, ha lefékez mellette egy autó. Akarom mondani, aki a nyilvános szereplésből él, automatikusan vállalja a rizikót, hogy mindenkinek lesz véleménye a tetteiről, a mondatairól, a viselkedéséről. Aztán kiről hogy pereg le a sok szidalom – van, aki megmakacsolja magát és bírja, van, aki belerokkan. Sok sztár mondta már nekem: nem, Kitti, nem olvasom a fórumokat, ha olvasnám, már az idegosztályon lennék. Nem akarom itt játszani a védőügyvédet, de olyan könnyen törünk pálcát valaki fölött, anélkül, hogy halványlila gőzünk lenne arról, mi eredményezett kínos helyzetet az életében. Nekem az is furcsa, hogy vannak emberek, akik ráérnek egész nap az interneten lógni azért, hogy valakit pocskondiázhassanak…

Azért volt egy valamivel „vidámabb” baki is, ami nemrégiben szembejött velem. A Showder Klubból ismert Tóth Szabi-Bálint Feri (a rend kedvéért Téesz és Béfé, az Erdélyi Humorkommandó) párossal készítettem interjút néhány hete, akik eljuttattak hozzám egy általuk készített rádióriport felvételt szórakoztatás gyanánt. A megszólaló nem más, mint Cicciolina. :) A fiúk többek között azt is megkérdezték tőle, tudja-e, ki az a Pilinszky? Mire a riportalany azt felelte: sajnos nem, nem cseng ismerősen. A srácok azzal folytatták, hogy Pilinszky egy híres erdélyi pornószínész. Cicciolina rávágta, hogy sajnos nem dolgozott még vele. No és arra hivatkozva tette le a telefont az interjú során, hogy most nem ér rá, mert, idézem: "tele van emberekkel." :)  No, ez azért már erős… :)
Nyugodtak lehetünk, a kereskedelmi tévék ettől azért még messze le vannak maradva. :)

Szép Napot!

Kitti

 


 

 

 


Címkék:
Értékelés: 3.26 Hozzászólások: (8)

Robert Pattinson felforgatta az életem

De úgy fenekestül. Amikor két hete elkezdtem írni az internetes regényt, amit az ő személye ihletett, álmomban sem gondoltam volna, hogy e-mailek áradatát fogom kapni a következő kérdéssel: miért nem jön hamarabb az új fejezet? Szóval, most boldog vagyok. :)

Sokan kérdezték tőlem e-mailben és a blogon is, mi volt az, ami elindította bennem ezt a történetet s mi az, amire a folytatásban számítani lehet a Gyémántfiú kapcsán. Először is – aki már korábban is olvasta a blogomat, az tudja – hogy amikor Magyarországon járt, én reggeltől estig utána nyomoztam, hogy egy cikket írhassak róla a Meglepetés magazinnak. Azokban a napokban rengeteg dolog történt: sok-sok rajongójával megismerkedtem, beszélgettem az őt körülvevő stáb tagjaival, és ahogy körvonalazódott előttem ennek az angol fiatalembernek az élete, annál inkább éreztem, az ő lénye ezernyi kérdést vet fel bennem.


Először arra gondoltam, hogy itt egy fiatal srác, aki tulajdonképpen sosem volt igazán szabad. Hiszen épp csak nagykorú lett, köré telepedtek a filmesek, a menedzserek, a testőrök és esélye sem maradt arra, hogy úgy éljen, ahogy egy hasonló korú fiatalnak kellene. Persze, ezt ő vállalta a világhírnévvel együtt, ám mindenki a saját kárán tanul: arra bizonyára nem gondolt, hogy őrült rajongók fogják leteperni, összeharapdálni, amikor kilép az utcára. Márpedig vele már megtörténtek ezek a dolgok, ezért szükségessé vált az állandó őrző-védő szolgálat. Rob, amikor Magyarországon járt, úgy élt, mintha egy „luxusbörtönben” volna. Nagyon szerette volna megnézni a várost, sétálni egyet a Lánchídon, amit csak a hotelszobája ablakából csodálhatott meg. Hogy éljek főszerkesztőm, Hegedűs Noémi szavaival: úgy vigyáztak rá, akár egy különleges ékszerre. Ez egyébként nem csoda, hiszen a Summit Entertainment filmkészítő cégnek felbecsülhetetlen károkat okozna, ha ő teszem azt, egyik napról a másikra eltűnne…

Nem fűzöm tovább a gondolatot, mert az már túl sokat elárulna a Gyémántfiú sztorijából, amit a neten, a saját honlapomon írok. Persze, az én főszereplőm nem Robert Pattinson, de sok-sok párhuzam van közte és az én Nickolas Richardsom között – mindez természetesen szándékos volt. Ért már olyan vád a napokban, hogy: persze, ilyen karaktert írtál főhősnek, mert vele most bármit el lehet adni…! Ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a Gyémántfiú fejezeteit ingyen adom és azért kezdtem el írni, mert Robert lénye megfogott és kikívánkozott belőlem a történet. Én nem vagyok író. Újságíró vagyok, aki próbálkozik a regényírással is. Ez hozzáad az életemhez valamit, amitől a napjaim különlegesebben telnek. Önzőn hangzik, tudom, de elsősorban a magam öröméért írok. Az számomra csak a grátisz, ha ez tetszik Nektek!

Szeretettel:

 

Kitti




Címkék:
Értékelés: 3.53 Hozzászólások: (6)

Bikicsunáj mindent visz!

Egyik nap már a négyéves fiam is úgy jött haza az óvodából, hogy hangosan kántálta: „bikicsunáj májószáj”. Úgy tűnik, a vírusoknál jóval agresszívabb kis hazánkban azon egyének terjedése, akik azt a bizonyos 15 perc hírnevet a magukénak szeretnék tudni.

Egyetlen gond van csak. Hogy míg mi önfeledten nevetünk a produkcióikon és a baráti körünkben „ezt nézd meg, ezt látnod kell” kurjantásokkal visszük a hírt hogy újabb Benedek bácsi és Zsűrigyilkos tűnt fel a színen, addig ezek az emberek teljesen komolyan gondolják, hogy igazi tehetségek és sztárokká válhatnak. Hogy valójában bohócot csinál belőlük az ovistól az értelmiségiig mindenki, azt nem veszik észre. Vakon bíznak a tapsban, a látszólag pozitív fogadtatásban – meg sem fordul a fejükben, hogy közröhej tárgyává váltak.

MA REGGEL A GYÉMÁNTFIÚ KAPCSÁN VENDÉGESKEDTÜNK A MOKKÁBAN, ESZES SZABI ÉS ÉN. A VIDEO LINKJE A KÖVETKEZŐ: http://tv2.hu/mokka/video/robert-pattinson-dublore

Tavaly ősszel épp egy ilyen eset kapcsán ismertem meg Ági nénit. Ő az RTL műsorában próbálkozott egy régi Szandi dallal, amit nem mindennapi táncával és öltözékével fűszerezett. Vicces volt, de szeretnivalóan aranyos, ezért úgy döntöttünk a szerkesztőségben, hogy készítünk vele egy riportot. Nem mindennapi fogadtatásban részesültünk őrmezei otthonában: hatalmas dolognak érezte, hogy vele interjú készül és háromfogásos ebédet főzött a tiszteletünkre. A nagy alkalomra meghívta a szomszédokat, a rokonokat és a vidéken élő családi barátokat is, így amolyan házibuli hangulatba csöppentünk, ahol kétségkívül a nagymama volt a főszereplő. Mert természetesen műsorral is készült: népdalokat énekelt nekünk, önfeledten táncolt, a családtagok pedig – hogy is mondjam – bocsánatkérő szemekkel néztek ránk a nappaliban rendezett show alatt. Szemmel látható volt, ők egy életen át kegyesen azt hazudták a nagymamának, hogy szenzációsan énekel és ő Pásztor Erzsi alteregója. Számukra az volt a fontos, hogy a család szeretett összetartója – aki mint kiderült, rántotthús készítésben és felhőtlen életkedvben verhetetlen – boldog legyen. Ági néni pedig valóban boldog, s ha neki a szereplés okoz örömet, miért ne tegye? „Kincsem, nem számít az sem, ha kinevetnek! Addig is jól érezték magukat az emberek, s ezt én értem el náluk. Akkor sikerem volt, vagy nem?” – kérdezte tőlem a dalos kedvű nagymama. Én pedig csakugyan kevés olyan lelkes-mosolygós nyugdíjast látok az után, mint a szóban forgó Ági néni. Amikor eljöttünk tőle, már bántott, hogy a jövetelem célja egy a tévében látott vicces néni még viccesebb bemutatása volt. Szerencsére a dologból egy kedves, kacajfakasztó cikk született, különösen ügyeltem arra, hogy Ági néni ne egy bolondos, feltűnési viszketegségben szenvedő öreglány látszatát keltse, hanem egy nagymamáét, akitől minden kortársa tanulhatna valamit az élet szeretetéről.

Most pedig itt van nekünk az új ifjú titán, Bikicsunáj. Letöltjük, kinevetjük, továbbküldjük a róla készült videót a barátainknak, „papírzsepisztárt” csinálunk belőle, majd amikor jönnek az új, igazi tehetségek, elfelejtjük őt. Na jó, néha még elővesszük talán, ahogy Szalacsi bácsit is, hogy ismét kiröhöghessük. Csak arról ne feledkezzünk meg, hogy ő is ember, akinek lelke van s nem biztos, hogy tisztában van azzal, ő most miért is olyan „népszerű”. Amikor pedig leesik a tantusz, leforrázva, csalódottan azon töpreng majd, vajon ki merjen-e menni még egyáltalán az utcára…? A négyévesek pedig eközben azon verekednek össze az ovi udvarán, ki játssza Bikicsunájt, amikor „megasztárosat” játszanak. Mert ahogy hősünk sincs tisztában azzal, hogy amit csinál, az nem kultúra, hanem ciki, úgy a legkisebbek sincsenek - megjegyzem, náluk ez teljesen normális. Mindenesetre nyugtalanító ez a jelenség. :(

No, váltsunk témát. :) Nagyon örülök, hogy egyre többen olvassátok a Gyémántfiú című online regényem. Köszönöm a sok-sok kedves hozzászólást és a kevésbé kedveseket is, mert azokból is sokat tanulhatok. A türelmetlenkedőknek pedig (boldog vagyok, hogy vannak) azt üzenem, hogy igyekszem hetente több alkalommal új fejezettel gyarapítani a történetet, amennyire a munkám, az időm engedi. Hiszen az újságírás mellett gyereket nevelek és néhány napja a Smink Nélkül című könyvem kapcsán esélyt kaptam arra, hogy egy nagy álmom valóra váljon. Ezzel együtt pedig egy új kihívás szakadt a nyakamba. De erről sajnos még nem beszélhetek, pedig minden vágyam világgá kiabálni. :(

Legyen szép napotok, hetetek! :)

Kitti

 

 

 


Címkék:
Értékelés: 4.38 Hozzászólások: (4)

A Stohl ügyről...:(

Amikor hétvégén átfutottam a leveleim és a szemem megakadt a hírlevélen, ami arról szólt, hogy Stohl András ismét autóbaleset részese volt, ökölbe szorult a kezem és iszonyatosan mérges lettem. Számomra ő egy megfejthetetlen kettősség, mióta csak ismerem.


A zseniálisan tehetséges emberek általában nem könnyű esetek a privát életben. Ezt jól tudom, mert van szerencsém őket nap, mint nap közelről figyelni. Újságíróként azt mondom, András az én „nehézemberségi” listámon a Top 5-ben van. Bármikor tárcsáztam a számát az elmúlt években, remegett a gyomrom, mert tudtam, nála csak végletek léteznek: vagy azt mondja, hogy hagyjam ezzel a marhasággal most és lecsapja a telefont, vagy nagyon kedvesen megkérdezi, mikor kávézunk együtt a Nemzeti színészbüféjében.

Az elmúlt egy-két évben azonban inkább az utóbbi verzió volt rá jellemző. Ha összehasonlítom az öt évvel ezelőtti Bucit a mostanival, akkor két totálisan különböző embert látok. Igazi családapává érett, aki mindent megtenne a lányaiért s a nőért, akit szeret. Épp ezért, szinte mindig két végén égeti a gyertyát. Tavaly ősszel a Meglepetésnek én írtam minden Csillag Születik cikket, így gyakran előfordultam a backstageben szombat esténként. Figyelni is megható volt, amikor a kulisszák mögött szinte minden alkalommal megjelent András párja a kisbabájukkal a karján és a nagylányai is mindig megnézték. Buci akkoriban is iszonyú sokat dolgozott, de azt nem lehetett nem észrevenni: minden lehetőséget megragad, ha csak egy negyedórára is, de a szeretteivel lehessen.


Örömmel nyugtáztam magamban, hogy ez a tipikus rosszfiú, aki mindig vonzotta a veszélyt, a kalandokat, a kínos szituációkat, végre megtért, hazatalált, megváltozott és olyan nyugalmat látok az arcán, s egyáltalán körülötte, mint még soha. Mert megtalálta azt az asszonyt, akiért megérte változtatni az életszemléletén, akinek gyűrűt húzott az ujjára, noha nem gondolta volna, hogy még egyszer az életben házasodni fog. Mégis megtörtént és minden olyan gömbölyűvé vált, már-már túlságosan is. András mindig olyan nagy szeretettel beszélt Ancsikáról, a három lányáról, biztos voltam benne, hogy nagyon megbecsüli ezt a nehezen megtalált boldogságot. „A kicsi mindjárt itt lesz, okvetlen nézd meg, mielőtt elmennél!” – még mindig emlékszem a büszke mosolyára egy tavaly őszi szombat estéről…

Most mérges vagyok. Tudom, blogba nem illik ilyet írni, de a jó fenébe is, miért? És most nem arra gondolok, hogy a történtek után a szeptemberi X-Faktorban nem ő fog ott állni Nóri mellett, mert urambocsá’ ez még nem tragédia. De mi lesz a lányaival? A kedvesével? A hihetetlenül toleráns, maximálisan megértő Ancsikával, ha esetleg rosszul végződik az egész? Nem tudni, András miért került „olyan” állapotba a volán mögé azon a bizonyos hajnalon, nem tudhatjuk, milyen gondok nyomasztották, mit igyekezett levezetni, amikor a pohár után nyúlt. :( De bármi legyen is az, semmi nem menti fel őt a történtek súlya alól. Minden összejátszhatott: a fáradtság, az alkohol, hogy épp szemben jöttek azok a szerencsétlenek az adott pillanatban, s a sors egyetlen suhintással zúzott szét életeket azon a hajnalon. Nem ítélkezem, mert nem az én dolgom. Andrást próbálom mentegetni önmagamban, megérteni a megérthetetlent, pusztán azért mert még mindig magam előtt látom a képet, azt a nyugodt harmóniát, amiben a családja és ő léteztek az elmúlt években. Miért? Miért? Miért? Nem, Buci. Nincs igazad. Egy ilyen pofonra még neked sem volt szükséged! :(

Egy jó ismerősöm, - aki börtönben dolgozik,- szokta nekem mondani: tudod, a legszörnyűbb, hogy a súlyosabb büntetést nem az kapja, aki hibát vétett, hanem a család odahaza. Én úgy érzem, vádaskodni, mocskolódni nem szabad, hiszen ezzel is csak azoknak okozunk még nehezebb napokat, akik szeretik azt az embert, aki ebben a történetben bűnös. Ráadásul ők ártatlanul kerültek most méltatlan helyzetbe. Minden bántó szóval az ő szívükbe is döfnénk egy kést…:(

Bocs, hogy ez most nem sikerült valami vidámra!
Talán legközelebb…

De azért van egy némi hírem is! :) A mai napon elindult internetes regényem, a Gyémántfiú. Ha van kedved, olvass bele a fönn található bannerre kattintva, ingyen van, Érted van! :) A másik pedig hogy május 15-én szombaton délután négytől dedikálom a Smink Nélkül-t a Nők Lapja Családi Hétvégén a Városligetben. :) Mindenkit szeretettel várok!

Kitti


Címkék:
Értékelés: 4.28 Hozzászólások: (17)

Détár Enikő elűzte a gonoszt

Mostanában minden harmadik beszélgetésemkor szóba kerül valahogyan az ezotéria, a szellemvilág, a felsőbb erők hatásai kicsinyke életünk történéseire. Én vagyok Svájc. :) Azaz el tudom fogadni, ha valakinek ez a világ áthatja az életét, de erőteljesen hímezek-hámozok, ha engem kérdeznek arról, hiszek-e ezekben a dolgokban.

Détár Enci például amolyan „szellemtakarítást” kért a házukban néhány évvel ezelőtt. Mindezt azért, mert a ma már nagyfia, Zsebi akkor még nagyon kicsi volt és egyre sűrűbben ébredt éjszakánként sikítozva a szobájában. Persze, a szülei minden alkalommal felrohantak hozzá, de csak nagyon nehezen tudták megnyugtatni Zsebit, aki a sarokban egyetlen pontra szegezte a tekintetét iszonyú ijedt arccal. Egy alkalommal anyukája megkérdezte tőle: kisfiam, van itt még rajtunk kívül valaki? A kicsi azt felelte: már nincs. Enikő hátán végigfutott a hideg és férje minden ellenérzésének dacára kihívott egy „szellemszakértőt” a házba, hogy tisztítsa meg a teret. Az már sosem derül ki, hogy a kisfiú éjszakai rémképeit az szűntette meg, hogy tudatában volt annak, erre járt az ezoterikus bácsi és rendet rakott, vagy a szakember tényleg tett valamit, amitől a lidérc visszavonulót fújt.

Nekem csak egyszer volt dolgom szellemekkel. Kérdés, hogy volt-e egyáltalán, vagy csupán az emberi agy önnön megtévesztése volt, amit egy vidéki kastélyban készített fotókon látni véltem? Néhány éve az a hír kapott szárnyra, hogy Zalacsányban, a Batthyány Kastélyban szellemek járnak. A legenda a következőkről szólt: ha pontban éjfélkor belefényképezünk a hallban található ódon tükörbe, a képen megjelennek a kastély egykori tulajdonosai szürke, áttetsző szellemalakban. Mi kíváncsiak lettünk és elindultunk Zalacsányba. Éjfélkor pedig annak rendje és módja szerint lekapcsoltattuk a hallban a lámpákat a recepcióssal, aki már régen hozzászokott az efféle próbálkozásokhoz és nem csinált ügyet a dologból. Mi pedig fotóztunk, természetesen vakuval egyszer, kétszer, háromszor. Később, fönn a szobában megnéztük a képeket és frászt kaptunk: az egyiken korhű ruhában pózolt a tükör előtt egy férfi és egy nő, egymásba karolva. A másikon, akár egy portré, úgy jelent meg egy ódivatú szakállat viselő férfi arca. Ezek után nem volt valami nyugodt éjszakánk a kastélyban. Minden reccsenésre, susogásra összerezzentünk az ódon, bár gyönyörűen felújított épületben. Másnap azzal nyugtattuk egymást, hogy csupán a porszemek táncoltak a vaku fényében, az okozhatta ezt az érzéki csalódást. De lehet, hogy csak mi képzeltük az alakokat a képekre. Amikor este hazaérkeztünk, az otthoni, előszobai tükörrel is kipróbáltuk ugyanezt. Ezúttal a porszemek nem lejtettek megtévesztő táncot. Később a neten megkerestük a kastély valaha volt tulajdonosainak arcképeit és arra lettünk figyelmesek, hogy egyikük ugyancsak hasonlít az általunk lefényképezett alakhoz. Egy fórumon valaki azt írta, a kastély körüli erdőben, a fák között gyermekarcokat sikerült megörökítenie éjszaka. Csaknem száz évvel ezelőtt ott egy árvaház állt, ami leégett… :( Ez volt az a pont, ahol abbahagytam a kastélyszellemek körüli kutatómunkát, mert magam is megijedtem…

Persze azért átéltem mókás történeteket is ezoterikus vonalon. A minap egy ismerősöm azt bizonygatta, az ilyen témájú filmek azért készülnek, hogy finoman felnyissák az emberek szemét: nem vagyunk egyedül a földön. Nem mindenki olyan ember, amilyennek látszik! Mert vámpírok igenis léteznek és úgynevezett hüllőemberek is. Értük, miattuk van a globális felmelegedés is, ők akarják az egészet! Tehát vigyázva menj végig az utcán, mert nem tudhatod, miféle szörnyeteget rejteget magában az, aki szembejön veled. Ennél már csak az jobb, amikor valamelyik gagyi tévécsatornán, telefonon végeznek gerincműtétet valakin, és gyógyítanak az éteren keresztül.

Úgy érzem, a szellemektől, a hüllőemberektől meg a vámpíroktól vagyunk legkevésbé veszélyeztetve. A belső szörnyek sokkal ijesztőbbek, amik olyan emberek fejében bujkálnak, akikről elsőre nem is gondolnánk. Családapák, akik egy belső hangtól vezérelve mészárolják le a családjukat, gyerekek, akik képesek agyonütni a társaikat anélkül, hogy ennek tudatában volnának. Nem is olyan régen, egy munka kapcsán tettem egy látogatást a fiatalkorúak börtönében. A bentlakók közül sokan a nevüket nem tudják tökéletesen elmondani, nincsenek tisztában az angol WC használatával, ám abban perfektek, hogyan kell kocsit feltörni, vagy úgy elvágni valakinek a torkát, hogy garantáltan ne élje túl…

Nem akarom itt játszani az okosat, de ahelyett, hogy túlságosan elmélyülnénk a túlvilági félelmeinkben, jobb, ha a valós veszélyeket próbáljuk meg kivédeni, elkerülni. Mert az élet szép és olyan békésnek tűnnek az utcák, amikor a gyerekkel sétálgatunk, a játszótéren homokozunk, vagy megeszünk a sarkon egy hamburgert a mozi után. Ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy ugyanezen a helyen egyszer tragédia történt és az elkövetők nem természetfeletti lények voltak.

Száz szónak is egy a vége, van az életben elég rettegnivalója az embernek. Én tiszteletben tartom, ha valaki hisz ezekben a dolgokban, s köréjük építi az egész életét, csak velem ne akarja senki elhitetni, hogy előbb vagy utóbb a kígyóemberek veszik át az uralmat! :)

Szép napot, hetet Nektek!

Kitti

Meglepetés folyamatban: www.sminknelkul.hu


Címkék:
Értékelés: 5.00 Hozzászólások: (5)

BLOG LEÍRÁSA

MAGAMRÓL

ÜZENŐFAL

2012-01-30 19:32:26 Kathy Kedves Kitti ! jan.25-n találkoztunk, de. 11-kor.Fantasztikus a Fényemberek,köszönöm Neked.

2011-12-21 14:44:41 Nati Kedves Kitti!
Teljesen elvarázsolt a könyved, vagyis csak a 21. fejezetig olvastam, mert addig van meg.
Kérlek küld el Nekem, mert majd megöl a kíváncsiság, hogy mi lesz Chris-sel és Jane-nel. Minden gondolatom a könyv körül forog.
Kérlek küld el nekem.
E-mail címem:
natika15@citromail.hu

2011-08-27 12:19:21 vityol Mikor és hol lehet olvasni a Smink nélkül folytatását? Nagyon jó!

2011-05-23 13:18:29 Stünde tévedtem a Féynembereket olvastam!!:D
már annyi könyvet elolvastam hogy néha nem tudom minek mi a címe:D

2011-02-07 19:28:08 Kriszti Kedves Kitti! Észveszejtő, ahogy írsz! Öröm, hogy ilyen tehetséggel áldott meg minket a Sors. A Gyémántfiút imádtam, most kezdem a Fényembereket. Azt kell hogy mondjam, jó a Harry Potter és a Twilight saga is remek... De ez mindkettőt veri! Miután elolvastam a könyved, én is írni kezdtem. Köszönöm, hogy megadtad ezt a csodás élményt!

2010-10-01 14:23:23 Relay Amikor egy általánosba jártunk, sosem gondoltam volna, hogy épp te leszel az, aki ekkora karriert fut majd be. Mindig is furcsa kis szerzet voltál, és emlékszem, hogy nem nagyon szerettek. Még mindig előttem van a kép, ahogy a fiúk elvették a verseid, amiket órán írtál, hangosan felolvasták szünetben és kinevettek miattuk. De nagyon büszke vagyok rád, mert mint ahogy ők, akik kiröhögtek téged, nem, de te elmondhatod magadról, hogy elértél valamit az életben! Gratulálok hozzá!

2010-09-22 22:46:38 mkcs Szia Kitti !

A kezdetektől a Fényemberekre vártam !
A Smink nélkül is tetszett és a Gyámántfiú is -végül belopta magát a szívembe - , de igazán kíváncsi vagyok a Fényemberek 2. fejezetére ! mkcs

2010-09-16 22:06:48 Ambrus Petrus Szia Kitti! Hihetetlen csaj vagy (Ezt jó értelemben mondom)! Imádok olvasni, ha valami megfog, a könyvet egyszerűen nem tudom lerakni( persze ha van rá időm). Volt már rá példa, hogy egy hónap alatt közel 4 ezer oldalt olvastam el. A lényeg, hogy amit írsz az változatos, mindig új, laza, kötöttségek nélküli. Egyszerűen fantasztikus. Puszika!

2010-09-14 16:15:47 monika65 Kedves Kitti!
Kíváncsi volnék a véleményedre... http://monika65.blog.nlcafe.hu
előre is kösz!!

2010-09-08 16:02:09 Gréty Robinson Szia Kitti!
Ez egyszerűen hihetetlen, amit a nagy utazásodon átéltél. Wow. Szerintem is :) Én is kíváncsi volnék, hogy én ki lehettem egyik előző életemben! Talán egyszer majd rászánom magam és utána kutatok! További szép napot!
Pusszantás: Gréty

2010-08-24 13:35:10 Melinda Szia! Nem voltunk osztálytársak, de én mindenesetre emlékszem rád. Középiskolában voltunk sulitársak. Mindössze 1 évig. Sajna. De jó volt az is. Sokat lehetett tőled tanulni. A diákok vezetőjeként példát mutattál. Szép napot továbbra is. -Melinda-

2010-08-23 11:14:51 Szurovecz Kitti Kedves Melinda! :-) Nagyon köszönöm. Most csiklandozza az oldalam a kíváncsiság, melyik Melinda lehetsz, mert 4 iskolába is jártam és mindenhol volt Melinda osztálytársam. :-)

2010-08-17 13:44:12 Melinda Szia Kitti! Már régen is látszott rajtad, hogy tehetséges vagy. Gratulálok a sikeredhez. -Egy régi iskolatársad-

2010-08-16 16:09:10 szurovecz.kitti Kedves Szeka! Mindig pontos i-vel írtam a nevem és magasról teszek a trendekre.:-)

2010-08-12 07:44:36 szeka Kitti, ha már olyan veszettül trendinek képzeled magad, miért nem írod y-al a végén a neved?

2010-08-09 08:59:43 Rita Szia Kitti! Te aztán érted, hogyan csigázd fel az ember érdeklődését :)).Biztos vagyok benne, hogy ez a könyved is nagy sikerű lesz majd, akárcsak a Gyémántfiú és a Smink nélkül. Gratula ;)

2010-07-29 10:54:53 Miri Kitti! A nice-on láttam egy cikket a készülő webes könyvedről és 1 nap alatt elolvastam az eddig kitett 220 oldalt! :-) Elképesztően jó és a Smink Nélkül beharangozója is nagyon felkeltette az érdeklődésem. Attól tartok, velem szereztél egy új rajongót! Puszi: Mirjam

2010-07-14 16:44:23 Weninger Reni Szia Kitti, nagyon örültem amikor a minap azt olvastam a Facebookon hogy lesz majd 2. regényed. Remélem, hogy a Smink Nélkül második része mert nagyon-nagyon tetszett nekem a könyv. :-) És mikor? Mert már a Gyémántfiút is elolvastam, azaz teljesen kifogytam belőled! :-) Szimpatikus hogy minden olvasóddal szóbaállsz és Te magad szerkeszted a rajongói oldalad. NAGYON SOK SIKERT KÍVÁNOK NEKED, HIHETETLEN TEHETSÉGGEL ÁLDOTT MEG A SORS! Szeretettel, Reni

2010-06-25 22:50:59 Solymos Zoltán :) Szia Kittilány! Szoktam nézegetni a blogod, értelmes gondolataid vannak, jól írsz, tetszik. A Smink Nélkül című könyved megvettem a csajomnak szülinapra, aztán meg lenyúltam tőle! :) Végre egy nő, aki meri nevén nevezni a dolgokat! A sztori iszonyú jó, letehetetlen regény és nem csak nőknek.

2010-06-21 19:43:30 Dani Andrea Bocs, Kitti, de már nálam is kiverte a biztosítékot!

SZÓLJ HOZZÁ!

Név:
E-mail:
Két szám összege: 14 meg 3 =:
HOZZÁSZÓLÁS:
© StoryOnline 2007